Archívum
Új Imperial Crowns lemez
2007-05-31 | hír
A hazánkban már többször is fellépett Imperial Crowns-nak új albuma jelent meg 2007. április 9-én, Star Of The West címmel.
Az immár harmadik albumát megjelentető csapat magját Jimmie Wood (ének,
harmonika, ritmusgitár) és J.J. Holiday (slide gitár, ének) alkotja, s
az album továbbra is a tőlük megszokott rock’n’roll-os, funky-s,
soul-os, blues-os ízeket hozza. Szuper fazonok, dögös zene! Számcímek:
1. Star Of The West
2. Nobody Baby
3. Big Love Generator
4. You Cut Me
5. Bettye Gune
6. Pharaoh’s Army
7. Diamond Cane
8. Two Headed Woman
9. Love Generator
10. Storm Warning
11. Soul Deep Freak
12. River Deep-Mountain High
Turista
Hungarian Blues Artist with a Memphis Flare
2007-05-24 | beszélgetések
Pár hete a
Mediawave-n játszott Szűcs Gábor (Little G. Weevil), akit sokan a
legtehetségesebb hazai blues gitárosnak tartanak. „Én blues zenész
vagyok, mást nem tudok, nem is akarok játszani.”- mondta korábban. Az
akkori beszélgetésünket még további kérdések követték, ezek olvashatóak
most.Turista: 2004-ben jelent meg a One című albumod, azóta elkészültél az új lemez felvételeivel is, mikor és ki adja ezt ki?
Szűcs Gábor: Igen, kész az új anyag. Ez egy 98%-ban teljesen saját számokból álló album, igazi Downtown Memphis Blues. Külön örülök, hogy ezt a hangzást magyar zenészekkel sikerült reprodukálni, hiszen egy szám kivételével, minden Magyarországon lett rögzítve. Az említett egy kakukktojás Memphisben került felvételre ottani muzsikusokkal, többek közt a W.C. Handy Awards jelölt Billy Gibson szájharmonikás és Charlie Wood, zseniális zeneszerző, orgonista – aki Albert Kinggel is turnézott egy ideig – közreműködésével. Úgy néz ki sikerült a tervezett Southern hangzást és stílust élethűen visszaadni, ugyanis ez év áprilisában lemezszerződést írtam alá a Georgia, USA béli King Mojo Recordsnál. Pillanatnyilag a King Mojo Records ez évi válogatás lemezén szerepelek két szerzeményemmel. E lemez promóciós turnéja után, ősz környékén várható az én albumom megjelenése.
T.: Az Egyesült Államokban első európai zenészként egyéves szerződést kaptál a legendás Beale Streeten. Mesélnél erről?
Sz.G.: Fél év Alabama után Memphisbe költöztem és napokig jártam a Beale Streetet valami zenei munka után keresve. Senki nem foglalkozott velem, úgyhogy jobbnak láttam civil munka után nézni a környéken. Gondoltam, így csak találkozom egy klub managerrel, valaki mégiscsak fizet! Így is lett. Nagyon keményen dolgoztam, 11-12 órákat délutántól, reggel 4-ig, 5-ig kb. 35-40 fokos melegben és átlag 90 fokos páratartalomban. A második héten fizetéskor megemlítettem, hogy blues zenész vagyok, amire mosolygás volt a válasz. A következő héten ismét szóltam, hogy miért vagyok itt, majd egy munkaidőben történt jammelés után félrehívott a tulaj. Azt hittem ki fog rúgni, ugyanis mindig, mikor volt 2 perc időm, rohantam a zenekart nézni és egy ilyen alkalommal az éppen fellépő Earl the Pearl felhívott a színpadra. Kötényben és koszosan két számot játszottam velük, ami tetszett a közönségnek, és mint utóbb kiderült a tulajdonosnak is. Kérdezte, hogy van-e zenekarom, én persze rögtön azt hazudtam, hogy igen. Erre ő felajánlotta a hétfőt (azt tudni kell, hogy a Beale Streeten egész évben szerződéses zenekarok játszanak, lehetetlen bekerülni. Hat év után én voltam az egyetlen új produkció az egész utcában). Hétfői napokon 3 éve nem volt zene, mert egy banda sem tudta behozni az elvárt forgalmat. Nekem sikerült. A harmadik sikeres hétfő után leszerződtem a Blues City Cafehoz, így kezdődött minden.
T.: Ha kicsit körülnéz az ember az interneten láthatja, hogy „számtalan történelmi” helyen feltűnsz, s számtalan nagy zenész oldalán szerepelsz. Hogy fogadtak? Mindenhol a mosolygás volt a válasz?
Sz.G.: Néha, de nem ez volt jellemző a zenészek részéről. Inkább a közönségtől jött néha egy-két rasszista beszólás, mivel sokszor olyan helyeken léptem fel, ahol én voltam az egyetlen fehér zenész. Ez addig tartott, amíg el nem kezdtem játszani. Az afro amerikai kultúrában még az utcaseprő is „vájt fülű zenei szakértő”, mivel a zene szerves része az életüknek. Így aztán három hangból tudja, hogy te az ő stílusukat követed, és ha jól csinálod, a nők fehér szalvétába írt telefonszámokat dobálnak a színpadra „work it white boy” ordítások közepette, a férfiak meg elismerően vigyorognak. Hahaha.
Ez tényleg többször előfordult.
Egyébként kivétel nélkül az összes amerikai zenész tisztelettel és segítőkészen állt a dologhoz. Ez igaz a nagyobb nevekre is. Az afro amerikai zenészek kifejezetten istápoltak. Én azért mentem oda, hogy tanuljak, tapasztalatot szerezzek, többet megtudjak az afro amerikai kultúráról és ezt el is mondtam. Ez nagyon tetszett nekik, mivel fehér ember szájából azon a környéken nem nagyon hangzik el, hogy feketéktől akarok tanulni. Így ahova lehetett vittek magukkal. Little Milton trombitása így mutatott be Bobby Rushnak: „This is G. He came to Memphis to turn Black”. Hahaha.
T.: Számtalan zenésszel jammeltél is, ki hatott rád a leginspirálóbban?
Sz.G.: Nem a jammelések inspiráltak vagy műveltek igazán, hanem a mindennapi közeg. De ha már választani kéne mindenképpen a Louisiana Mojo Quennel eltöltött fél év az, ami nagyon hasznos volt. Mégis azt mondanám, hogy a mindennapok ott, azon helyen, formálták át a játékom. Ott a levegőből harapod a Bluest a nap 24 órájában, és ha nyitott vagy, tulajdonképpen minden zenész, akivel találkozol a tanárod. Memphis belvárosában laktam, a 12. emeleti ablakomból el tudtam olvasni a Beale Street feliratot, olyan közel voltam. 5 percre voltam attól a helytől ahol Martin Luther King Jr-t meggyilkolták, 10 perc vezetésre Albert King sírjától, 5 percre a Sun Studiótól, a mosoda ablaka pedig egyenesen a Mississippi folyóra nézett. Ez még csak a töredéke sem annak a csodának, amit én Bluesból nap, mint nap kaptam ott. De mindezek nem fizetik a számlákat, tudod? Ott nagyon nehezen tudsz megélni az alacsony bérek miatt. Mondhatnám, hogy kb. a felét kapod annak, amit ugyanazzal a munkával valahol Északon keresnél…. ,már persze ha találsz munkát, mert ugye a lehetőségek elég korlátozottak, nem beszélve a diszkriminációról. Tehát, ha te fekete, vagy éppen európai vagy, fogd be a szád és nyomjad, ami a csövön kifér. Gondolod, hogy én megkaptam volna a szerződést, ha előtte nem köpöm ki a tüdőm a konyhában? Viszont a hit az, ami visz előre, az álom, hogy egyszer sikerülni fog. Ez az, ami a Southern emberekben mindenképpen közös. Főleg az afro amerikai kultúrában. Hinni és soha fel nem adni. Ez a Blues barátom.
Visszatérve a kérdésedre, egy biztos, mikor odaköltöztem, teljesen más volt a stílusom. Nem rossz (ezt mondták), csak más. Általában ez a véleményük az európai Bluesról. Pár hónap után viszont teljesen megváltozott a játékom, úgymond „dőltek” belőlem a számok, és a helyi magazin így harangozta be az egyik koncertemet: Hungarian Blues Artist with a Memphis Flare. Kell ennél több?
T.: Jelen pillanatban Angliában van a székhelyed, mennyiben más az ott tartózkodásod, mint az Egyesült Államokban eltöltött idő?
Sz.G.: Teljesen más, össze nem hasonlítható. Angliába nem a Blues miatt, hanem személyes okokból költöztem. Amerikából hazatérvén megismerkedtem egy angol hölggyel, akivel most már a közös gyermekünket várjuk. A gyerkőc miatt helyváltoztatásról szó sem lehet, de később, ha a zene útja azt kívánja, szívesen jönnek vissza velem az Államokba. Anglia egyébként elég szegényes a tradicionális Blues területén, úgyhogy ott is elkélt már egy autentikus bevándorló. Hahaha.
T.: A zenéléssel itt is foglalkozol, vagy csak a család? Vannak fellépéseid?
Sz.G.: Mikor tavaly júliusban Londonba költöztem, egyből belevetettem magam az éjszakába. Ismerkedtem, jammeltem, próbáltam a lehetőségeket keresni csak úgy, mint az Államokban.
Elkezdtem a saját projectet, és kitűnő zenészeket sikerült összeverbuválni. Ian Siegal barátom sokat segített, amit ezúton is köszönök neki. Mégis pár buli után felmondtam az összes klubban és most Angliában nagyon ritkán játszom. Nincs meg az a motiváció, mint az Államokban. Ott fillérekért vagy akár ingyen is elmentem játszani a hely blues történeti mivolta miatt vagy csak egyszerűen a közös zenélés élményéért. Ez Angliában nincsen.
Ezen a szinten annyira kevés pénzt ajánlanak, hogy abból nem lehet sem megélni, sem egy komoly projectet összetartani. Persze, ha egy angliai vagy egy amerikai kiadvánnyal kopogtatsz, egyből megnyílnak az ajtók. Úgyhogy miután aláírtam a lemezszerződést, úgy döntöttem, hogy inkább várok, amíg megjelenik, és akkor kezdek el megint angol honban koncertezni. Addig Európai koncertekből, turnékból tartom fenn magam.
T.: Júliusban Berlinben játszol egy Jazz Fesztiválon. Hogyan kerültél a képbe?Sz.G.: Egyszerűen. A fesztivál szervezője látott valahol egyedül játszogatni és meghívott. Ez a Jazz In Town fesztivál keretén belül a Mississippi Blues Nights. Két nap Southern Blues. Nekem való.
T.: Pár hete játszottál a Mediawave-n is. Hallottál ezelőtt a fesztiválról? Milyen volt a workshop amelyben felléptél, ill. milyen volt Sharrie Williams-el együtt zenélni?
Sz.G.: Sharrie Williams egy csodálatos ember, élő példa arra, amit az előbb mondtam. Minden perc amit vele töltesz egy ingyen lecke az életből és a Bluesból. Ő megjárta poklot, mégis itt van. Ez a hit, amiről beszéltem. Rendkívüli előadó, kívánom, hogy az ő álma is teljesüljön.
Természetesen hallottam a Mediawave-ről. Az idei rendezvényen a workshopba is beválogattak, ami mindenképpen hasznos élmény volt. Jövőre is hívjatok meg légyszi. Hehehe.
T.: Keveset tudunk a kezdeti időkről. Hány évesen kerültél kapcsolatba a zenével, a blues-al?
Sz.G.: Ezt pedig már párszor elmondtam. Dobosként kezdtem, és akkoriban még metál zenét hallgattam. Aztán a bátyám mutatott egy John Lee Hooker felvételt és az mindent megváltoztatott. 17 éves voltam akkor. Kis idő múlva eladtam a dobszerkót és vettem egy gitárt.
T.: Igen, igen, ezt több helyen is lehet olvasni, de próbáljunk egy kicsit mélyebbre hatolni. Olyan megrázó volt ez az élmény, annyira megkapott a blues, hogy egyszerre váltottál? Első sikerek, első kudarcok?
Sz.G.: Ezt nem könnyű elmagyarázni. Ez olyan, mint mikor a kisgyerek az első mesét meghallja. Ámul és bámul, szeretné hallani még egyszer, holnap és holnap után is, és aztán nem tud mese nélkül elaludni. Én ilyen gyereke vagyok a Bluesnak. Soha nem is akarok belőle kinőni.
T.: Melyek voltak az első formációk amelyekben játszottál?
Sz.G.: A bátyám -aki egy kitűnő basszusgitáros- és én alapítottuk meg a Jefferson Blues Bandet, ami végül is az első komolyabb, turnézó zenekarom volt. Ez kb. 1996 körül lehetett. Ezután jött a Pure Blues, ami már teljesen az én vezetésem alatt ment. Szerettem azt a formációt, nagyon jó időszak volt. Minden mindegy volt, jól éreztük magunkat, lelkesek voltunk és nem is játszottunk rosszul. Torma „Frank” Gábor dobolt, Varga Laca basszusozott és Kovács Zoli billentyűzött. Ez a csapat a zongis kivételével lett végül is a későbbi Spo-Dee-O-Dee szerves része, amit Szabó Tamás vezetett. Ez még egy jó iskola volt nekem. Rengeteget tanultam Tamástól, egy kiemelkedő muzsikusnak és nagyszerű embernek tartom. Nem is értem miért nem milliomos, máshol az ilyen kreatív művészért kapkodnak a kiadók.
A Spo-Dee-O-Dee után jött az újra alakult Pure Blues és innen szerintem már mindenki képben van.
T.: Hogyan találkoztatok Szabó Tamással, egyáltalán hogyan alakult ki ez a kapcsolat?
Sz.G.: 1998 környékén volt egy bulink az akkori Pure Blues zenekarral, amire Tamást hívtam vendégzenésznek. Pár hónappal később felhívott, hogy kellene neki egy kísérő zenekar az Old Man’s Pubba, ahol felkérték, hogy vezessen le jam session jellegű bulikat. Ő már akkor duóban játszott Nemes Zolival, így mi hárman (dob, basszus, gitár, ének) csatlakoztunk a produkcióhoz. Az összes jam jól sikerült, nagyon élveztük. Így aztán egy délutáni kávé mellett valamelyikünk felhozta, hogy ebből akár lehetne egy állandó zenekar is. Tamás bevállalta és onnantól kezdve gőzerővel neki állt a szervezésnek. Mindannyian úgy tekintettünk Tamásra, mint egy két lábon járó lexikonra, hiszen hozzánk képest mindent tudott erről a zenéről. Elhalmozott felvételekkel, tanított minket, és nem utolsósorban rendkívül jó barát lett.
T.: Most, hogy ismét Magyarországon vagy, nem hagyható ki a kérdés, hogy mivel telnek a napjaid?
Sz.G.: Most is turnén vagyok, a Mediawave-n kezdődött ez a hat hetes Magyarország, Szlovákia, Ausztria koncert sorozat, ami javarészt a Jamboree koncertszervező iroda érdeme, illetve Horváth Misi barátom is hozott nekem pár bulit. Ezen a turnén többnyire akusztikus koncerteket adok egyedül és a Memphis Gumbo formációval. Nem tudom, hogy hallottál-e róla, de ez egy nagyon jó kis projectnek ígérkezik. Oláh Andor a Jamboree vezetője és egyben a Memphis Gumbo harmonikása szervezi a bulikat és látja el a produceri teendőket is. A koncertek közötti üres napokon, a bemutatkozó lemezünkön dolgozunk, amit májusban be is fejezünk. Bár még mindig tanuló időszakban vagyunk, de állítom, hogy ez egy nagyon erős North Mississippi Blues banda lesz, egyéni hangzással, saját szerzeményekkel. Semmiképpen nem egy „másik feldolgozás zenekar”.
T.: Új tervek?
Sz.G.: Mint mondtam, pillanatnyilag várom a szólóalbumom amerikai megjelenését, ami egyébként Going Back South néven fog a piacra kerülni. A megjelenést követően beindul az angol zenekarommal történő folyamatos turnézás, és igazán remélem, hogy végre Magyarországra is el tudom hozni a bandát. Mindenesetre ez egy jó időszak arra, hogy befejezzük a Memphis Gumbo lemezt és kidolgozzuk a műsorunkat. Mivel én Angliában élek, ezért kevés alkalom adatik a próbákra, így minden időt maximálisan ki kell használni. A turné végeztével visszarepülök Londonba, és legközelebb júliusban jövök a paksi GastroBlues Fesztiválra, ahol az új lemezből hallhattok majd egy jó kis ízelítőt. Igazi szupercsapat segít majd ebben.
A Mezőfi „Fifi” István - dobok, Kepes Róbert - basszusgitár, Nagy Szabolcs - billentyűk, Benkő Zsolt - gitár, Szabó Tamás - szájharmonika és jó magam felállású csapat igazi élmény lesz, úgyhogy ne hagyjátok ki! Július 6-án a 30. születésnapomon, pénteken este fél 7-kor lépünk színpadra a sportcsarnokban.
T.: Biztos számtalan jó koncertet láttál, kiket ajánlanál nekünk a Közép-Európában élő blues rajongóknak?
Sz.G.: Ez nehéz, mert kevesen járnak errefelé vagy éppen elhunytak időközben. Én legfőképp Southern Bluest vagy soult hallgatok, és ilyen előadókat keresek leginkább. A drága útiköltségek miatt ezek az produkciók nem jutottak, jutnak el hozzánk. Mindenesetre az autentikus blues arcoknak ajánlom David Honeyboy Edwardsot, ő elég sokat van Európában, siess, talán még elcsípheted a 92 éves bácsit.
Little G. Weevil az interneten:
www.littlegweevil.com
www.myspace.com/littlegweevil
www.kingmojo.com
A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.
Turista
Blues a Petőfi rádióban
2007-05-18 | hír
2007. május 22-én 23:15-től 24 óráig jelentkezik Nemes Nagy Péter Blues műsora a Petőfi rádióban.A szerkesztő ajánlata:
1. Eddie Boyd: Five Long Years
2. Arvella Gray: Corrinne, Corrina
3. Yank Rachell: My Baby Rocks Me
4. Walter Horton: Let´s Have A Good Time
5. Paul Butterfield Blues Band: Going Back Home
Kiosztották a Blues Foundation Blues Zenei Díjait:
6. Tab Benoit : Brother To The Blues
7. Tab Benoit: Moon Coming Over The Hill
8. Janiva Magness: Workin´ On Me Baby
9. Charlie Musselwhite: Hangin´ On
10. Robert Lockwood Jr: 32-20 Blues
Elhunyt Carey Bell
11. Carey Bell: Lonesome Stranger
Turista
Blues B.R.Others Show: Egy koncert 2005. november 20-án
2007-05-17 | kritika
A szegedi Blues B.R.Others Show 2007.
februárjában jelentette meg az Egy koncert címmel koncert DVD-jét, melyet 2005.
november 20-án rögzítettek. A zenekar a Blues Brothers kultuszát ápolja, így
először tekintsük át a legendás csapat történetét.Az egész 1970-ben kezdődött, ekkor találkozott John Belushi és Dan Akroyd a National Lampoon filmjeinek forgatása kapcsán. Dan Akroyd-nak már akkor is voltak zenei szárnypróbálgatásai, rögzített is egy dalt a Downchild Blues Band-del, John Belushi inkább a rock és a heavy metal műfaját preferálta. Egyik találkozásuk alkalmával John mutatott Dan-nek egy John Lee Hooker albumot, melyen Hooker fekete zakót, fekete nadrágot, fekete nyakkendőt, fekete kalapot, fehér inget és napszemüveget viselt. Az image tehát megvolt, a nevet Howard Shore, a Saturday Night Live’s című műsor zenei rendezője ajánlotta a fiúknak.
Első albumuk 1978-ban jelent meg Briefcase Full Of Blues címmel, amelyen olyan számok szerepeltek, mint a Flip, Flop & Fly és a Soul Man. A lemez dupla platina lett, 3.5 millió fogyott az albumból.
Ezt követően, 1980-ban készítették el John Landis rendezésében a Blues Brothers című filmet, mellyel legendát teremtettek. A siker a felejthetetlen karaktereknek, a fanyar humornak és a zenészlegendákat felvonultató (Aretha Franklin, James Brown, John Lee Hooker) koncertfilm- és videóklipszerű zenei betéteknek volt köszönhető.
1982. márciusában azonban John Belushi heroin és kokain túladagolás következtében fellépő légzőszervi rendellenességben elhunyt. A bandának a ’80-as évek végére sikerült felépülni a sokkból, 1997-ben az elhunyt John Belushi helyére testvére Jim Belushi került, majd Blues Brothers And Friends címmel lemezt készítettek, koncerteztek.
Ekkor már egyre nagyobb nyomás irányul Akroyd felé a film folytatásával kapcsolatban, végül 1998-ban jelent meg a folytatás, Blues Brothers 2000 címmel. A filmben Jim Belushi nem kívánt szerepelni, helyette egy kiváló karakterszínész, John Goodman játszott.
A film sikere messze elmaradt az első rész sikerétől, a filmzene azonban hatalmas siker lett, köszönhetően a nagyszerű muzsikusoknak, többek közt: B.B. King-nek, Junior Wells-nek, Koko Taylor-nak, Eric Clapton-nak és a Blues Traveller-nek.
A Blues Bratyók hazánkban is
jártak, 1998. július 4-én a Petőfi Csarnokban koncerteztek. A zenekar felállása
a következő volt: Tommy ’Pipes’ McDon – ének, szájharmonika, Steve Crooper –
gitár, Matt ’Guitar’ Murphy – gitár, Donald ’Duck’ Dunn – basszusgitár, Danny
’G-Force’ Gottlieb – dob, Leon Pendarvis – orgona, ’Blue Lou’ Marini – saxofon,
Birch ’Slide’ Johnson – harsona.A zenekar kultusza a mai napig töretlen, a világban számtalan zenekar követi példájukat, Magyarországon a Blues B.R.Others Show teszi ezt.
A szegedi zenekar névválasztása meglehetősen ötletes, hisz egyrészt utal a példaképekre, másrészt a ’szülő’ zenekarokra: a Blues Bell-re, a Rambling Blues-ra, nem megfeledkezve a többi (Others) zenészről sem.
Az Egy koncert című DVD a zenekar első kiadványa, mely 17 számot, valamint extraként egy werkfilmet tartalmaz.
A zenekar 10 főből áll, a két frontember Király Vajk és Hrabovszky Tamás (Joliet Jake és Elwood Blues) mellett Szirtes Edina ’Mókus’ is több számban énekel, valamint egy számban hegedül. Az énekesek a feladatukat meglehetősen magas színvonalon látják el, de ugyanez elmondható a banda többi tagjáról is, így kiemelni senkit sem akarok.
A zenekar repertoárja a nagysikerű film betétdalain kívül hasonló stílusú blues, soul és funky dalokból áll, ragyogóan hangszerelve őket.
Ez az igényesség azonban nemcsak a zenére, a színpadi show-ra, de a csomagolásra is igaz, hisz a kiadványt tetszetős és valamennyi fontos információt tartalmaz. A felvételek kép- és hangminőségére panaszunk nem lehet (a kép 4:3, a hang 2.0).
Aki néhány óra felhőtlen kikapcsolódást szeretne, mindenképpen nézze meg a Blues B.R.Others Show-t élőben, vagy vásárolja meg ezt a DVD-t, a csalódás kizárt.
A zenekar tagjai:
Király Vajk – ének
Hrabovszky Tamás – ének, szájharmonika, zörgős gyümölcsök
Szirtes Edina ’Mókus’ – ének, hegedű
Szabó Csaba – dob
Török Péter – gitár
Földes Gábor – basszusgitár
Balatoni István – billentyű
Belicza Károly – szaxofon
Resetár Attila ’Resi’ – trombita
Döge Csaba – harsona
Pampalini
Elhunyt Carey Bell szájharmonikás
2007-05-12 | hír
A múlt hétvégén,
2007. május 6-án szívroham következtében Chicagóban elhunyt Carey Bell,
a legendás blues szájharmonikás. Hetvenévesen érte a halál.Carey Bell Harrington 1936. november 14-én a Mississippi állambeli Maconban született, egészen fiatal korától kezdődően vonzódott a zenéhez, nyolcéves korától már szájharmonikán játszott. Azon kevés szájharmonika játékosok közé tartozik, aki közvetlenül a mesterektől, Big Walter Horton-tól, Little Walter-től és Sonny Boy Williamson II-től tanulhatott.
Az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején egy rövid időre elpártolt a hangszerétől, mivel csökkentek a fellépési lehetőségek a szájharmonikások számára, először gitározni tanult Honeyboy Edwards-tól, majd megtanult basszusgitározni Hound Dog Taylor-tól, később Honeyboy Edwards, Johnny Young, Eddie Taylor, Earl Hooker és Big Walter Horton mellet basszusgitározott.
A hatvanas évek végére visszatért a szájharmonikához, Earl Hokker Arhoolie-nál készült felvételein játszott.
Első lemeze 1969-ben Carey Bell’s Blues Harp címmel a Delmark Records-nál jelent meg, majd Muddy Waters-szel és Willie Dixon-nal dolgozott.
1972-ben barátjával Big Walter-rel közös lemezt készítettek az Alligator Records részére Big Walter Horton With Carey Bell címmel, majd a Last Night című szóló albuma 1973-ban jelent meg. 1978-ban szerepelt az Alligator Records Living Chicago Blues sorozatán, melyet Grammy-díjra jelöltek.
Carey Bell a ’80-as évekre elismert szájharmonika játékossá vált, az 1988-ban megjelent Harpslinger című albuma az első kizárólag CD-re írt blues lemez.
Szerepelt az 1990-ben megjelent legendás Alligator albumon, a Harp Attack-on, melyen még Junior Wells, James Cotton és Billy Branch játszott. Az album W.C. Handy-díjat nyert.
1995-ben Deep Down címmel ismét szólóalbummal jelentkezett, majd 1997-ben megjelent a Good Luck Man című lemeze melyről az Associated Press a következőket írta: „Meglepően óriási visszatérés!” Ebben az időben együttesével sokat koncertezik, közben a Muddy Waters Tribute Band-del dolgozik.
Carey Bell-nek tizenöt gyermeke született, közülük tíz él. A gitáros, énekes Lurie-val több közös albumot is készítettek.
Temetésére a mai nap Chicagó-ban került sor.
Pampalini
Juicy Lucy: Juicy Lucy
2007-05-10 | kritika
A Juicy Lucy alapvetően egy
hagyományos brit rhythm & blues formáció, amely nem mentes a
boogie, a rock vagy akár a jazz hatásoktól sem. Glenn Campell a csapat egyik alapítója kaliforniai származású volt, s miután teljes közöny fogadta a The Misunderstood nevű formációját, 1966-ban Angliába ment a társaival szerencsét próbálni. Sikereket azonban itt sem ért el ezzel a formációval, de megismerkedett Chris Mercer-el, akivel 1969-ben megalakították a Juicy Lucy-t, hozzájuk csatlakozott Neil Hubbard gitáros és Ray Owen énekes, mindketten a The Misunderstood-ból, Keith Ellis basszusgitáros a Koobas-ból, és Pete Dobson dobos.
Hamarosan a kor szokásainak megfelelően kijöttek egy kislemezzel, amelyen a Who Do You Love című Bo Diddley átirat ill. a Walking Down The Highway című Owen-Campbell kompozíció szerepelt.
Az első nagylemezük 1969 szeptemberében készült el a londoni IBC stúdióban. A megjelenés után Chris Welch, a neves kritikus elismerően nyilatkozott a csapatról: „A Juicy Lucy egyszerűen fenomenális! Hűvös, kemény, egészen más mint a többi együttes!”.
Na, de nézzük, miért is olyan jó ez az album: ha kezébe veszi az ember a CD-t, akkor először is egy meztelen hölgyet láthat, gyümölcsökkel „betakarva”. A Mississippi Woman című szerzeménnyel indítanak, amely egy kemény, rockos darab, majd a lendület folytatódik a Who Do You Love című számmal. Ezekben a szerzeményekben már kitűnik Campell stílusos steelgitárjátéka ill. Owen reszelős hangja. A Chris Mercer fúvósjátékával kísért She’s Mine She’s Yours-al visszavesznek a tempóból, majd a Campell énekelte misztikus Just One Time-ban teljesen lelassulnak. A Chicago North Western egy country-rock szám, majd a Train ismét egy lendületesebb darab. A lemez az Are You Satisfied című számmal zárul, ütőhangszerekkel, kórussal, engem egy kicsit a Rolling Stones-ra emlékeztetve.
A zenekar ezen albuma sikeres lett, feljutott a Top 50-be, majd tagcserék következtek.
Turista
Blues a Petőfi rádióban
2007-05-05 | hír
A Petőfi rádió Blues műsora 2007. május 8-án 23:15-től 24 óráig hallható, Nemes Nagy Péter szerkesztésében.Az adás a hollandiai blues előadókkal foglalkozik:
1. Oscar Benton: Bensonhurst Blues
2. The Oscar Benton Blues Band: Please Love Me
3. Cuby + Blizzards with Alexis Korner: No Way Out
4. Cuby + Blizzards: Another Day, Another Road
5. Herman Brood: Showbizz Blues
6. Eelco Gelling & the Blues Connection: Distant Smile
7. Livin´ Blues: Wang Dang Doodle / L.B. Boogie
8. Julian Sas: Stranded
9. Hans Theessink: Mercury Blues
Turista
Homesick Mac: Steady Stomping; Homesick Mac - Sam Mitchell: Two Long From Home
2007-05-04 | kritika
Bevallom, mostani lemezkritikám
főszereplőjével elfogult vagyok, hisz egyik kedvenc zenészemről, Homesick
Mac-ről lesz szó, akit szimpatikus embernek, nagyszerű zenésznek tartok. Az
alábbiakban a Mafioso Records által kiadott két lemezét mutatom be.Homesick Mac (eredeti neve: Dragan Ruzic) 1960-ban az egykori Jugoszláviában született, 15 évesen kezdett el gitározni.
Előadói karrierje 1978-ban indult, kezdetben különböző blues együttesekben gitározott, majd Pera Joe-val és Zoran Katrinka ’Kuki’-val megalapították a Blues Triót-t, több anyaguk jelent meg kazettán, LP-n és CD-n. Kuki 1987-ben elhagyta a zenekart, így ketten zenéltek tovább, mint ’a legkisebb trió a világon’.
Ezekben az időkben Homesick Mac fellépett zenekarral és egyedül Olaszország, Németország, Oroszország, Szlovákia, Csehország és hazánk klubjaiban, fesztiváljain.
1992-ben Svédországba költözött, majd 1994-ben megjelent a Steady Stomping című első szóló lemeze, mely 16 feldolgozás számot tartalmaz, klasszikus blues és ragtime felvételeket, többek között Robert Johnson-tól, McKinley Morganfield-től és Elmore James-től.
Mac 1995-ben a koppenhágai Mojo
Club-ban megismerkedett Sam Mitchell-el, a brit slide gitárossal és 1996-ban
közös lemez jelenik meg tőlük Two Long From Home címmel.A lemezen két gitár, két énekhang hallható, a korongon szereplő számok blues örökzöldek, az előadók repertoárjából kerültek kiválasztásra. A felvételek a keveréssel együtt 9 és ½ óra alatt készültek el. Nem jellemző, hogy két gitáros közös lemezt készít, ezen a lemezen egyik előadó sem akarja túljátszani a másikat, szinte tökéletes az összhang, érződik az egymás iránti tisztelet a játékukban.
Sajnos, további közös munkára nem kerülhetett sor, mivel Sam Mitchell a liverpooli otthonában 56 éves korában elhunyt.
Az ezt követő időben Mac több szóló, illetve Blues Trió-val készített lemezt adott ki, együtt játszott híres blues gitárosokkal, Louisiana Red-del, John Hammond-dal, Johnnie Mars-sal és Micky Waller-rel, gitár workshop-ok szervezője, valamint résztvevője.
Hazánkban, az utóbbi időben sajnos nem koncertezett, jó lenne ismét viszontlátni egy blues klubban, fesztiválon.
Pampalini
