Archívum
Hatodik évadba lép a Blues Session koncertsorozat
2018-08-30 | koncertajánló
Jövő hónap közepén immár hatodik évadát kezdi meg a Blues Session koncertsorozat a Muzikum Klubban. Szeptember és október három lemezbemutatót tartogat az érdeklődők számára, hiszen az amerikai Josh Smith, a Nagyváradon született AG Weinberger és a kanadai Layla Zoe a lemezbemutató turnéja keretén belül Budapesten is bemutatja új albumát.
Tervezett koncertek
szeptember 14. - Bluestone & The Horn Section feat. Tátrai Tibor
szeptember 18. - Josh Smith - Burn To Grow lemezbemutató
szeptember 21. - Message To Hendrix
szeptember 27. - Ripoff Raskolnikov & Nagy Szabolcs
október 04. - A BLUESVAN.HU bemutatja: AG Weinberger - ReBorn lemezbemutató
október 11. - Mojo Workings
október 12. - Borsodi Blues Collective: „Három királyok” - A Tribute To Albert King, B.B. King And Freddie King
október 17. - Layla Zoe - Gemini lemezbemutató
október 19. - Little G Weevil szólókoncertje
október 26. - Jumping Matt & His Combo
A Muzikum Klub & Bisztró elérhetőségei
1088 Budapest, Múzeum utca 7.
Nyitva tartás: hétfő - szombat, reggeltől estig
Online jegyvásárlás: http://tixa.hu/muzikum_klub
E-mail: info@muzikum.hu
Web: http://muzikum.hu, www.facebook.com/MuzikumKlub
hoati
Tervezett koncertek
szeptember 14. - Bluestone & The Horn Section feat. Tátrai Tibor
szeptember 18. - Josh Smith - Burn To Grow lemezbemutató
szeptember 21. - Message To Hendrix
szeptember 27. - Ripoff Raskolnikov & Nagy Szabolcs
október 04. - A BLUESVAN.HU bemutatja: AG Weinberger - ReBorn lemezbemutató
október 11. - Mojo Workings
október 12. - Borsodi Blues Collective: „Három királyok” - A Tribute To Albert King, B.B. King And Freddie King
október 17. - Layla Zoe - Gemini lemezbemutató
október 19. - Little G Weevil szólókoncertje
október 26. - Jumping Matt & His Combo
A Muzikum Klub & Bisztró elérhetőségei
1088 Budapest, Múzeum utca 7.
Nyitva tartás: hétfő - szombat, reggeltől estig
Online jegyvásárlás: http://tixa.hu/muzikum_klub
E-mail: info@muzikum.hu
Web: http://muzikum.hu, www.facebook.com/MuzikumKlub
hoati
Dupla lemezbemutató koncert az A38 Hajón!
2018-08-22 | koncertajánló
A napokban jelenik meg a hazánkban nagy ismertségnek örvendő Henrik Freischlader friss albuma, a Hands On The Puzzle, melyet a német gitáros nálunk is bemutat. Az A38 Hajón tartandó koncertet a szigetországból érkező Ben Poole fellépése nyitja, akiről a Total Guitar Magazin nem kevesebbet állított anno, mint hogy „Ben Poole a következő Joe Bonamassa”.Henrik Freischlader 1982-ben Wuppertal városában született. Gitározni autodidakta módon tanult meg, példaképei Gary Moore, Stevie Ray Vaughan, B.B. King, Peter Green, Albert Collins és Albert King lemezeit hallgatva. Első zenekarai a Lash és a Bluescream voltak, a Henrik Freischlader Banddet 2004-ben hozta létre. Bemutatkozó albuma, a The Blues 2006-ban került kiadásra, nevét az egymaga feljátszott Recorded by Martin Meinschäfer tette szélesebb körökben ismerté. A Still Frame Replay címet viselő lemezén Joe Bonamassa vendégeskedett, a Night Train To Budapest dalainak, dalötleteinek nagy részét pedig egy korábbi magyarországi látogatásának élményei inspirálták. A munkamániás blues-rock gitáros „ajánlólevelét” közös munkáik, koncertjeik alkalmával olyan nagyságok írták alá, mint B.B. King, Gary Moore, Peter Green, Johnny Winter, és a már említett Joe Bonamassa. Szinte már hazajáró vendégnek számít, hiszen szeptember 12-én immár negyedik alkalommal tér vissza turnéi hagyományos helyszínére, ahol a tavaly betegség miatt elmaradt fellépését pótolja. Az A38 Hajó színpadán adandó esten új felállással, a vadonatúj albuma dalait mutatja be, természetesen a műsorban helyet kapnak majd korábbi, jól ismert Freischlader szerzemények is. Henrik különleges hangulatú koncertjeit ezúttal az a tény is a kihagyhatatlan kategóriába emeli, hogy az őszi turnén egyedülálló módon, csakis Budapesten lép fel előtte a zenekarával az ugyancsak lemezbemutató turnén lévő angol Ben Poole, akit az elmúlt két évben már megismerhetett a magyar közönség a Gary Moore Emlékestek műsorában.
Henrik Freischlader Band
- Old School Tour 2018 -
Henrik Freischlader - gitár, ének
Moritz Meinschäfer - dob
Armin Alic - basszusgitár
Roman Babik - billentyűs hangszerek
Marco Zügner - szaxofon
Vendég: Ben Poole
- Anytime You Need Me Tour 2018 -
Ben Poole - gitár, ének
Tom Swann - basszusgitár
Joe Mac - billentyűs hangszerek
Sam Wade - dob
Kapunyitás: 19.00, kezdés: 19.45
Belépő: elővételben 3500 Ft, a koncert napján 4500 Ft.
Jegyek kaphatók személyesen a budapesti Musicland lemezboltban és a HangszerPlaza áruházban, valamint az A38 Hajó honlapján és a TIXA.HU online rendszerében.
hoati
Big Daddy Wilson: Songs From The Road
2018-08-16 | kritika
Big Daddy Wilson több mint ötven évvel ezelőtt az észak-karolinai Edentonban született. Mélységes szegénységben nőtt fel, mégis gyönyörű gyermekkora volt. Hétköznap iskolába járt, szombatonként dohány- és gyapotültetvényeken dolgozott, vasárnaponként pedig elment a templomba. A meglehetősen félénk, visszahúzódó fekete tinédzser számára egyedül a hadsereg kínált kitörési lehetőséget, amit Wilson tizenhét évesen meg is ragadott. Az alapkiképzés után Németországba vezényelték, ott ismerkedett meg évekkel később azzal a német lánnyal, aki aztán a felesége lett, akinek kedvéért Európában ragadt. Fura mód a blueszal Németországban találkozott először, ráadásul akkor, amikor már közel járt a harminchoz. „Végre megtaláltam, amit kerestem! Ez a nekem való zene, ez az én zeném.” – lelkendezett első blues koncertjét átélve. Egy héttel később megalakította első zenekarát Carolina Blues Connection néven, később a gitáros Wolfgang ’Doc Fozz’ Feld társaságában énekelte saját bluesait, csak úgy pőrén, akusztikusan. 2004-ben gyűlt össze belőlük egy lemezre való, így született meg a beszédes című My Day Will Come, melyen keresztül fedezték fel maguknak őt egyre többen. A hazai bluesrajongók ugyancsak ekkoriban találkozhattak vele először, az Oláh Andor szájharmonikás által életre keltett Mississippi Grave Diggersszel többször koncertezett Magyarországon, sőt, közös albumot is kiadtak. Lemezei az elmúlt években a Dixiefrog Records, a Phamosa Records és a Ruf Records gondozásában láttak napvilágot. Tavaly a Blues Caravan tagjaként, Vanessa Collier és Si Cranstoun társaságában turnézott, de pályafutása huszonötödik évfordulója alkalmából is több koncertet adott. 2017. október 8-án a svájci Rubigenben lépet fel együttesével, az est Songs From The Road címmel került rögzítésre. A repertoár felét a 2009-ben megjelent, a karrierjében igazi áttörést jelentő Love Is The Key, és az utolsó albuma, a Neckbone Stew dalai uralják. A fennmaradó nóták közül csupán a nyitó Wake Up jelent újdonságot, hiszen a többi szám szintén fellelhető Big Daddy valamelyik stúdió- vagy koncertlemezén. Valamennyi dalszöveg az egykor nehézsúlyú bokszolóként is komoly eredményeket elérő énekes nevéhez köthető. Két önéletrajzi ihletésű dal született, az egyik a Miss Dorothy Lee, melyet az édesanyja, a másik az Anna Mae, melyet a felesége számára írt. Blues, soul, funky és gospel dallamok csendülnek fel, amint meghalljuk Wilson csodálatosan meleg bariton hangját, rögtön érezzük déli, vidéki gyökereit. Korábban a Roberto Morbioli Trio tagjainak társaságában turnézott, a Ruf Records által kiadott kiváló élő albumon már csak Paolo Legramandi basszusgitáros és Nik Taccori dobos kíséri, hozzájuk csatlakozott Cesare Nolli gitáros és Enzo Messina billentyűs. Mint ahogy azt már a német lemezcég hasonló címet viselő anyagainál már megszoktuk, a CD mellé egy DVD-t is mellékeltek. Ez utóbbi adathordozó még további három szerzeményt tartalmaz a koncertről.Ruf Records, 2018
hoati
Buddy Guy: The Blues Is Alive And Well
2018-08-09 | kritika
Buddy Guy csak egy srác volt Louisiana-ból, amikor Chicago-ba érkezett szerencsét próbálni. A feszes-tüzes gitár riffekkel operáló, az erősítőről leugró, fogaival pengető, magát a közönség közé vető ifjú zenész nevét azonban hamar megismerték a blues rajongók. 1959-től majdnem tíz évet húzott le a legendás Chess Records-nál, de csak háttérzenészként, mert az alapító Leonard Chess zajnak tartotta gitárjátékát. Szerepelt Muddy Waters akusztikus Folk Singer albumán, 1965-ben tagja volt az American Folk Blues Festival Európában turnézó csapatának. A modern, városi elektromos blueszenét képviselő Guy játéka inspirálólag hatott olyan gitárosok számára, mint Eric Clapton, Jeff Beck és Keith Richards. A ’80-as, ’90-es években került igazán reflektorfénybe, ma már a legjelentősebb blues előadók között tartják számon. Pályafutását harminchét Blues Music Awards-díjjal ismerték el, 2005-ben pedig beiktatták a Rock And Roll Hall Of Fame tagjai közé. Barack Obama elnöksége alatt négyszer járt a Fehér Házban, az egyik alkalommal a következőket mondta az Egyesült Államok első emberének: „Tudja, Elnök Úr, hosszú út vezetett a gyapotszedéstől a Fehér Házi gitározásig.” Az élő legenda napjainkban is aktív, telt házas koncerteket ad, rendszeresen jelentkezik lemezekkel. A The Blues Is Alive And Wellt nyolcvanegy éves korában készítette, nem kisebb nevek közreműködésével, mint Jeff Beck, Keith Richards, Mick Jagger és James Bay. Meghívásuk valamiféle tiszteletadás azon brit zenészek előtt, akik a ’60-as években újraélesztették a blues zenét. Az album döntően a Grammy-díjas producer, Tom Hambridge dalait tartalmazza, a repertoárban egyedüli feldolgozásként Sonny Boy Williamson II klasszikusa, a Nine Below Zero kapott helyet. Beck és Richards egy lassú bluesban, a Cognacba szerepel, fantasztikus gitárhármast hallunk, az egyik legvibrálóbb felvételt sikerült összehozniuk a korongon. Jagger a You Did The Crime-ba száll be, ám hiába is várjuk, hogy énekeljen, inkább a herflit fújja. Meglepetésként hatott James Bay meghívása, a húszas évei végén járó gitáros-énekes a Blue No More-ban énekel duettet az öreggel. Az alapzenekar majdhogynem mindvégig azonos, három számban a The Muscle Shoals Horns színezi a hangzást. Buddy Guy ez elmúlt években kiváló lemezekkel jelentkezett, a 2010-es Living Proof az életműve egyik legjobb anyaga. A The Blues Is Alive And Wellről is elmondható, hogy pontosan olyan album, amelyet egy ilyen kaliberű előadótól elvár az ember.Silvertone/RCA Records, 2018
hoati
Bob Corritore & Friends: Don’t Let The Devil Ride!
2018-08-02 | kritika
Bob Corritore életének meghatározó pillanata volt, amikor tizenkét évesen az egyik chicago-i rádióállomáson meghallotta Muddy Waters-t. „Tudtam, hogy olyan zenét találtam, ami tiszta és megindító. Tökéletesen egyesítette a keménység és a sebezhetőség ellentétes elemeit.” - nyilatkozta korábban oldalunknak. Kevesebb, mint egy évvel később már szájharmonikán játszott és blues lemezeket gyűjtött. Gimnazistaként elkezdett koncertekre járni, megfordult Big Walter Horton, Little Mack Simmons, Louis Myers, Junior Wells, Big John Wrencher és Carey Bell fellépésein. A szeles városból az arizonai Phoenix-be 1981-ben tette át a székhelyét, ahol rövidesen a helyi bluesélet vezéralakja lett. 1984-től rádióműsort vezet, 1991-ben pedig megnyitotta blues klubját, a The Rhythm Roomot. A klub új perspektívákat nyitott Corritore számára, hiszen a meghívott zenészeket saját együttesével, a The Rhythm Room All-Stars-szal kísérheti. Fellépett itt sokak mellett Bo Diddley, Jimmy Rogers, Pinetop Perkins, Honeyboy Edwards, Lil’ Ed, Robert Lockwood Jr., John Primer és Eddy Clearwater is. Pályafutása során tizenkét saját albuma jelent meg, további hetven lemezen vendégzenészként közreműködött. Aktuális anyaga, a Don’t Let The Devil Ride! 2014 és 2017 között rögzített felvételeket tartalmaz. A dalokat hét énekes, Willie Buck, Oscar Wilson, Sugaray Rayford, Alabama Mike, Bill Perry, George Bowman és Tail Dagger adja elő, közülük négyen saját szerzeménnyel is képviseltetik magukat. A kísérőzenészek, Big Jon Atkinson, Junior Watson, Chris James, Rockin’ Johnny, Fred Kaplan, Patrick Rynn, Bob Stroger, Brian Fahey stb. a kortárs blues legnagyobbjai közé tartoznak, majd valamennyiük szerepelt már Bobbal közös lemezem. A szájharmonikás a Fork In The Road című dalt jegyzi, melyet Oscar Wilson, a The Cash Box Kings énekesének az előadásában halljuk, csakúgy mint Little Walter klasszikusát, az eredetileg 1953-ban megjelent Tell Me Mama-t. Mindkét számban közreműködött Howlin’ Wolf egykori zongoristája, a veterán Henry Gray. Az Albert King által ismerté tett Laundromat Blues Corritore kromatikus szájharmonika, valamint Atkinson gitárjátéka miatt emlékezetes. A két zenész 2016-ban közösen készített korongját, a House Party At Big Jon's-t Blues Music Awards-jelöléssel jutalmazták. A Don’t Let The Devil Ride! az ’50-es, ’60-as éveket megidéző felvételei kilenc különböző időben kerültek feljátszásra, az összkép mégis egységes. Ez tovább növeli az amúgy is remek album értékét.VizzTone Label Group, 2018
hoati
Az European Blues Challenge-n történt
2018-08-23 | kritika
Idén a norvégiai Hell város adott otthont az European Blues Challenge-nek. A rendezvényre az European Blues Union tagországai jelölhetnek országonként egy-egy előadót, zenekart.
Az idei fellépők névsora:
Suba Attila & The SoulFool Band (HU), Kathy Boyé & The DTG Gang (FR), The Ragtime Rumours (NL), Johnny Big Stone & The Blues Workers (ES), LaVendore Rogue (GB), Krakow Street Band (PL), The Heritage Blues Company (LU), Tammepold, Roots & Kadakas (ES), Greyhound´s Washboard Band (DE), Slim Butler (FI), Kiero Grande (SK), AXiS (RO), Amaury Faivre Duo (CH), Vítor Bacalhau (PL), Fried Okra Band (DK), Ed And The Gators (BE), Joakim Tinderholt And His Band (NO), Dobre Rano Blues Band (CZ), Julia and The Basement Tapes (SE), Don Leone (IT), Kutscher's Blues Band (AT)
Embert próbáló feladat volt végighallgatni mind a huszonegy együttest, szerencsére akadt köztük jó néhány, akikért megérte elutazni ennyire messze. Az European Blues Challenge már március 15-én, csütörtök este megkezdődött. A rendezvénynek otthont adó Scandic Hotelben szállásoltak el mindenkit, és ennek a szállodának a bárjában, illetve a koncerttermében tartották a fellépéseket. A nulladik napon két norvég együttes mutatkozott be. Először a Rita Engedalen & Her Trio lépett a színpadra, tisztességes, de számomra nem túl izgalmas szettet adtak, nyilván nem segített megnyerni a szimpátiámat, hogy két Janis Joplin dalt is elővezettek. Tényleg rendesen megtanulták a bluest, hangszeresen is remekeltek, csak épp valami kis többlet hiányzott a játékukból. A második csapat viszont teljesen levett a lábamról. Az Eric Slim Zahl & The South West Swingers igazán hozta mindazt, ami végett érdemes blues koncertekre járni: elképesztő hangszeres tudás, finom ízléssel vegyítve, ráadásul a főhős úgy szórakoztatja a népet, hogy vicces, de sohasem kínosan jópofáskodó. Jók a saját számok, mind zeneileg, mind a szövegek terén, szóval nagyon pozitív meglepetést okoztak. Körülbelül a Nick Curran féle blues muzsika az övék, sok boogie-s zongora, erőteljes New Orleans-i fűszerezéssel, nagyon ízléses, sohasem tolakodó gitár á la T-Bone Walker, Johnny Guitar Watson, plusz a három King. Később beszélgettem velük, az énekes és a basszusgitáros kolléga jó fejjel magasabb volt nálam, tényleg felnéztem rájuk.
Másnap a hazai Suba Attila & The SoulFool Band koncertjével indult maga az össznépi versengés. Minden előadó 20 percet kapott és 10 perc maradt az átszerelésekre. Szerencsére a helyi csapat felkészült és profi volt, így ezt a menetet percre pontosan tartották mindkét nap. Attiláék soulos, funkos programja nagy sikert aratott, a srácok tényleg bevetettek mindent, hogy egy lehengerlő produkciót vigyenek színre. Ha marad ez a felállás, és folytatják ezt az utat, pár év alatt egy igazán jó produkcióvá nőheti ki magát a dolog. Láthatóan a szakmabelieknek is tetszett a műsoruk, mert két-három meghívást sikerült azonnal lekötniük.
Nem sorolnám fel az összes produkciót, aki kíváncsi rájuk, az a Google segítségével mindent megtudhat. Számomra a legérdekesebb, legszínvonalasabb az alábbi néhány formáció volt.
The Ragtime Rumours - Hollandiából érkezett az idei győztes banda. Igen viszontagságos volt az útjuk, a kocsijuk lerobbant valahol Dániában, így 54 óra alatt jutottak el Hellbe. Nekem egyből nagyon megtetszett a produkció, és a jelek szerint így volt ezzel a zsűri is. Zenéjükben a Django Reinhardtos gypsy jazz keveredik a hagyományos blues elemeivel, miközben a gitáros Marc Ribotra emlékeztető kreatív szólókkal viszi el új dimenziók felé a dalokat. Nem túl nagy meglepetésünkre kiderült, hogy az egész csapat komoly Tom Waits rajongó.
LaVendore Rogue - Az UK Blues Federation nevezésének köszönhetően indultak. Erőteljes Captain Sparrow fétis mellett dögös slide alapú blues rockot produkáltak. Nehezen tudnák tagadni, hogy Ian Siegal a példaképük. Nekik lesz esélyük rock fesztiválokon is próbálkozni.
Vítor Bacalhau - Portugália idei indulói, a zsűri nekik ítélte a harmadik helyezést. Tisztességes blues trió, rengeteg gitárszólóval. Tetszett, hogy sok dinamikát vittek a játékba, viszont nem volt meg a gitárszólókban az a történetmesélős attitűd, ami a legnagyobbak játékát jellemzi. Vítor mondjuk még nagyon fiatal, tehát jó eséllyel sokat fog még fejlődni.
Fried Okra Band - Koppenhágai trió, láthatóan a North Mississippi Allstars, illetve a Black Keys által újra divatba hozott műfaj mellett tették le a voksot. Erőteljes, karizmatikus gitáros-énekes mögött egy bitang jó ritmusszekció áll. Aki szereti a Junior Kimbrough, R.L. Burnside és az Othar Turner féle varacskos észak Mississippi bluest, annak ez egyből be fog jönni, de az átlag rock fanok, akik megvették már a jegyüket a nyári Nick Cave koncertre, azok is jól fognak szórakozni, ha belefutnak a zenekarba. Ők kapták a 2018-as EBC második díját.
Ed & The Gators - A belga versenyzők nagyon magas színvonalon, komoly rutinnal adták elő, amit csinálnak, egy szempontból maradtak le a többiek mögött, hogy nagyon sok feldolgozás volt a repertoárjukon. A szájharmonikás-énekes Ed hiteles, jó előadó, a gitárosuk, Arne Demets produkciója állt legközelebb az olyan óriásokéhoz, mint pl. Ronnie Earl.
Joakim Tinderholt and His Band - A helyi csapat szerintem idén is nagyon erős produkciót mutatott be. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy Skandináviában (és azon belül is főleg Norvégiában) rettentő irigylésre méltó a blues helyzet. Van vagy egy tucatnyi nagyon színvonalas nemzetközi súlyú blues fesztivál, mindegyik országban erőteljes aktivitású a helyi blues szövetség, és nemzetenként számolhatunk legalább egy-egy tucat, kifejezetten a bluesra szakosodott klubbal is. Joakim együtteséről kb. hasonlókat tudnék mondani, mint Eric Slim Zahl csapatáról, kicsit olyan érzésem volt, hogy ők a kistesók. Nagyon lendületes, swinges blues, magas színvonalon elővezetve.
Don Leone - Szardíniáról jött duó, ami gyakorlatilag a gitáros, dobos, vokalista one man bandje, kiegészítve egy énekessel. Jó produkció, akikkel simán összefuthatunk valamelyik utcazene fesztiválon. Nem váltották meg nekem a világot, de jól szórakoztam.
A verseny után mindkét nap volt jammelés a bárban felállított kisszínpadon, ahol szinte mindenki újra megmutatta magát, az egyetlen árnyoldala a dolognak az volt, hogy a skandináv pedantéria azt is jelentette, hogy úgy nagyjából hajnali két óra körül lehúzták a rolót és onnantól kezdve nem nagyon lehetett folytatni a party-t. Mi máshoz szoktunk…
Az idei pokoli fagyos helyszín után jövőre a Portugáliához tartozó Azori-szigeteken lesz megtartva kilencedik alkalommal az European Blues Challenge, ahol azon túl, hogy jó az idő, szép a környezet, a norvég 3000 Ft helyett kb. 1 euróért lehet hozzájutni egy korsó sörhöz.
Igazán jó szívvel ajánlom mindenkinek ezt az élményt, érdemes új, még be nem járatott nevek koncertjeit megnézni, mert sokkal több a jó és érdekes, mint a feledhető. Aki szeretne csatlakozni és részt venni az European Blues Union munkájában, keresse fel a honlapjukat, ott elég kimerítően lehet információkat találni, de ha van kérdése, írhat nekem privátban is, és segítek, amiben tudok. Szintén csak ajánlani tudom a blues társadalom tagjainak, hogy csatlakozzanak a nagy ernyőszervezethez, a memphisi székhelyű Blues Foundationhoz.
Podlovics Péter
e-mail: peterpodlovics@gmail.com
Fotó: Christophe Losberger
Az idei fellépők névsora:
Suba Attila & The SoulFool Band (HU), Kathy Boyé & The DTG Gang (FR), The Ragtime Rumours (NL), Johnny Big Stone & The Blues Workers (ES), LaVendore Rogue (GB), Krakow Street Band (PL), The Heritage Blues Company (LU), Tammepold, Roots & Kadakas (ES), Greyhound´s Washboard Band (DE), Slim Butler (FI), Kiero Grande (SK), AXiS (RO), Amaury Faivre Duo (CH), Vítor Bacalhau (PL), Fried Okra Band (DK), Ed And The Gators (BE), Joakim Tinderholt And His Band (NO), Dobre Rano Blues Band (CZ), Julia and The Basement Tapes (SE), Don Leone (IT), Kutscher's Blues Band (AT)
Embert próbáló feladat volt végighallgatni mind a huszonegy együttest, szerencsére akadt köztük jó néhány, akikért megérte elutazni ennyire messze. Az European Blues Challenge már március 15-én, csütörtök este megkezdődött. A rendezvénynek otthont adó Scandic Hotelben szállásoltak el mindenkit, és ennek a szállodának a bárjában, illetve a koncerttermében tartották a fellépéseket. A nulladik napon két norvég együttes mutatkozott be. Először a Rita Engedalen & Her Trio lépett a színpadra, tisztességes, de számomra nem túl izgalmas szettet adtak, nyilván nem segített megnyerni a szimpátiámat, hogy két Janis Joplin dalt is elővezettek. Tényleg rendesen megtanulták a bluest, hangszeresen is remekeltek, csak épp valami kis többlet hiányzott a játékukból. A második csapat viszont teljesen levett a lábamról. Az Eric Slim Zahl & The South West Swingers igazán hozta mindazt, ami végett érdemes blues koncertekre járni: elképesztő hangszeres tudás, finom ízléssel vegyítve, ráadásul a főhős úgy szórakoztatja a népet, hogy vicces, de sohasem kínosan jópofáskodó. Jók a saját számok, mind zeneileg, mind a szövegek terén, szóval nagyon pozitív meglepetést okoztak. Körülbelül a Nick Curran féle blues muzsika az övék, sok boogie-s zongora, erőteljes New Orleans-i fűszerezéssel, nagyon ízléses, sohasem tolakodó gitár á la T-Bone Walker, Johnny Guitar Watson, plusz a három King. Később beszélgettem velük, az énekes és a basszusgitáros kolléga jó fejjel magasabb volt nálam, tényleg felnéztem rájuk.
Másnap a hazai Suba Attila & The SoulFool Band koncertjével indult maga az össznépi versengés. Minden előadó 20 percet kapott és 10 perc maradt az átszerelésekre. Szerencsére a helyi csapat felkészült és profi volt, így ezt a menetet percre pontosan tartották mindkét nap. Attiláék soulos, funkos programja nagy sikert aratott, a srácok tényleg bevetettek mindent, hogy egy lehengerlő produkciót vigyenek színre. Ha marad ez a felállás, és folytatják ezt az utat, pár év alatt egy igazán jó produkcióvá nőheti ki magát a dolog. Láthatóan a szakmabelieknek is tetszett a műsoruk, mert két-három meghívást sikerült azonnal lekötniük.
Nem sorolnám fel az összes produkciót, aki kíváncsi rájuk, az a Google segítségével mindent megtudhat. Számomra a legérdekesebb, legszínvonalasabb az alábbi néhány formáció volt.
The Ragtime Rumours - Hollandiából érkezett az idei győztes banda. Igen viszontagságos volt az útjuk, a kocsijuk lerobbant valahol Dániában, így 54 óra alatt jutottak el Hellbe. Nekem egyből nagyon megtetszett a produkció, és a jelek szerint így volt ezzel a zsűri is. Zenéjükben a Django Reinhardtos gypsy jazz keveredik a hagyományos blues elemeivel, miközben a gitáros Marc Ribotra emlékeztető kreatív szólókkal viszi el új dimenziók felé a dalokat. Nem túl nagy meglepetésünkre kiderült, hogy az egész csapat komoly Tom Waits rajongó.
LaVendore Rogue - Az UK Blues Federation nevezésének köszönhetően indultak. Erőteljes Captain Sparrow fétis mellett dögös slide alapú blues rockot produkáltak. Nehezen tudnák tagadni, hogy Ian Siegal a példaképük. Nekik lesz esélyük rock fesztiválokon is próbálkozni.
Vítor Bacalhau - Portugália idei indulói, a zsűri nekik ítélte a harmadik helyezést. Tisztességes blues trió, rengeteg gitárszólóval. Tetszett, hogy sok dinamikát vittek a játékba, viszont nem volt meg a gitárszólókban az a történetmesélős attitűd, ami a legnagyobbak játékát jellemzi. Vítor mondjuk még nagyon fiatal, tehát jó eséllyel sokat fog még fejlődni.
Fried Okra Band - Koppenhágai trió, láthatóan a North Mississippi Allstars, illetve a Black Keys által újra divatba hozott műfaj mellett tették le a voksot. Erőteljes, karizmatikus gitáros-énekes mögött egy bitang jó ritmusszekció áll. Aki szereti a Junior Kimbrough, R.L. Burnside és az Othar Turner féle varacskos észak Mississippi bluest, annak ez egyből be fog jönni, de az átlag rock fanok, akik megvették már a jegyüket a nyári Nick Cave koncertre, azok is jól fognak szórakozni, ha belefutnak a zenekarba. Ők kapták a 2018-as EBC második díját.
Ed & The Gators - A belga versenyzők nagyon magas színvonalon, komoly rutinnal adták elő, amit csinálnak, egy szempontból maradtak le a többiek mögött, hogy nagyon sok feldolgozás volt a repertoárjukon. A szájharmonikás-énekes Ed hiteles, jó előadó, a gitárosuk, Arne Demets produkciója állt legközelebb az olyan óriásokéhoz, mint pl. Ronnie Earl.
Joakim Tinderholt and His Band - A helyi csapat szerintem idén is nagyon erős produkciót mutatott be. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy Skandináviában (és azon belül is főleg Norvégiában) rettentő irigylésre méltó a blues helyzet. Van vagy egy tucatnyi nagyon színvonalas nemzetközi súlyú blues fesztivál, mindegyik országban erőteljes aktivitású a helyi blues szövetség, és nemzetenként számolhatunk legalább egy-egy tucat, kifejezetten a bluesra szakosodott klubbal is. Joakim együtteséről kb. hasonlókat tudnék mondani, mint Eric Slim Zahl csapatáról, kicsit olyan érzésem volt, hogy ők a kistesók. Nagyon lendületes, swinges blues, magas színvonalon elővezetve.
Don Leone - Szardíniáról jött duó, ami gyakorlatilag a gitáros, dobos, vokalista one man bandje, kiegészítve egy énekessel. Jó produkció, akikkel simán összefuthatunk valamelyik utcazene fesztiválon. Nem váltották meg nekem a világot, de jól szórakoztam.
A verseny után mindkét nap volt jammelés a bárban felállított kisszínpadon, ahol szinte mindenki újra megmutatta magát, az egyetlen árnyoldala a dolognak az volt, hogy a skandináv pedantéria azt is jelentette, hogy úgy nagyjából hajnali két óra körül lehúzták a rolót és onnantól kezdve nem nagyon lehetett folytatni a party-t. Mi máshoz szoktunk…
Az idei pokoli fagyos helyszín után jövőre a Portugáliához tartozó Azori-szigeteken lesz megtartva kilencedik alkalommal az European Blues Challenge, ahol azon túl, hogy jó az idő, szép a környezet, a norvég 3000 Ft helyett kb. 1 euróért lehet hozzájutni egy korsó sörhöz.
Igazán jó szívvel ajánlom mindenkinek ezt az élményt, érdemes új, még be nem járatott nevek koncertjeit megnézni, mert sokkal több a jó és érdekes, mint a feledhető. Aki szeretne csatlakozni és részt venni az European Blues Union munkájában, keresse fel a honlapjukat, ott elég kimerítően lehet információkat találni, de ha van kérdése, írhat nekem privátban is, és segítek, amiben tudok. Szintén csak ajánlani tudom a blues társadalom tagjainak, hogy csatlakozzanak a nagy ernyőszervezethez, a memphisi székhelyű Blues Foundationhoz.
Podlovics Péter
e-mail: peterpodlovics@gmail.com
Fotó: Christophe Losberger
