Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

Hendrix Project
vendégek:
Tóth János Rudolf,
Szász Ferenc,
Kardos Dániel,
Keszei Krisztián
2017.11.24.


XIII. Jazz-Blues Jamboree
2017.11.25.


10. Boogiefeszt

2017.12.09.


Ian Siegal Band
2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Archívum

A Hunnia Blues Klub programja az első negyedévre
2012-01-05 | koncertajánló


A napokban véglegessé vált a Hunnia Blues Klub programja 2013 első negyedévre. A változatos zenei világot képviselő együttesek fellépése mellett akusztikus gitár és szájharmonika workshop megtartására is sor kerül. A szervezők tervei között szerepel, hogy koncertenként két-kétjelentkező részére lehetővé teszik, hogy néhány előre egyeztetett dal előadásába beszálljanak. Ezzel kapcsolatban információk a Hunnia Blues Klub Facebook oldalán fognak megjelenni. Az egyre népszerűbbé váló klubnak a Hunnia Art Bisztro (Budapest, Bank u. 5.) ad otthont. A koncertek 21 órakor kezdődnek, a belépés ingyenes.

A tervezett program:
január 10.: Béta Block Blues Band + Blues4You
január 24.: Let the Monkey Drive + Nickelblack akusztik
február 8.: Bernáth & Igali duó + Mojo WorKings
február 14.: Jimi Taylor Duo + Valami Blues + akusztikus gitár workshop
február 28.: Kind Of Blues + Védett Férfiak
március 14.: Sanzon Duo + Jack Cannon Blues Band + szájharmonika workshop
március 21.: The Boll Weevil Folk Blues Gang + VasZoli és Özséb

hoati


Various Artists: The Blues You Can’t Refuse
2012-01-27 | kritika


Európa egyik legrégebbi koncertügynökségét, a Feelin’ Good Productions-ot 1976-ban Tano Ro alapította, aki harminc évvel később egy lemezkiadót is létrehozott. A Feelin’ Good Records az elmúlt esztendőkben számtalan kiadvánnyal jelentkezett, melyeket alapul véve született meg a The Blues You Can’t Refuse című dupla válogatás album.
A százötven percnyi hosszúságú, harminchat dalt tartalmazó összeállítás Gail Muldrow felvételével indul. Az energikus stílusáról ismert blues-díva öt száma hallható a korongokon. A West coast szájharmonikás Andy Just lemezeiről (Smokin’ Tracks, Preachin’ The Blues, Electric Roots) kiválasztott felvételek közül a Veronica Sbergia közreműködésével előadott Dirty Mother Foyer emelendő ki. Sonny Rhodes évtizedek óta a blues világ aktív szereplője. Pályafutása során több mint háromszáz szerzeménye született, a válogatáson a Smithville Texas, a Travelling Bluesman és az I’m Back Again című nótái találhatóak. A gospel szorosan kapcsolódik a blues zenéhez, ez a stílus a The San Francisco Gospel Singers és a Cassandra Mathews & The San Francisco Gospel Divas által képviselteti magát az albumokon. A hazánkban a ’90-es évek közepén fellépő Gary Wiggins a karrierét a Detroit Horns tagjaként kezdte. A blues, soul, jazz és swing formációkban is megfordult muzsikus csodálatos tenor saxofon játékát két dalban élvezhetjük. A gitáros-énekes Texas Slim az olasz lemezkiadó részére készített mindkét CD-jéről (Lucky Mojo, Cookin’ With Gas) kerültek kiválasztásra számok. Részleteket hallhatunk Brian Templeton 2007 márciusában az ausztriai Velden városában Live At Bluesiana Rock Cafe címmel rögzített koncertjéből. Shawn Pittman saját együttesével, a Moeller testvérekkel és olasz zenészek közreműködésével rögzített felvételeken bizonyítja, hogy nem véletlenül tartják a Texas blues egyik legnagyobb ígéretének. Az „A New Queen Of Chicago Blues And Soul” titulussal illetett Vivian Vance Kelly három szerzeménnyel a szeles város zenéjét reprezentálja.
A The Blues You Can’t Refuse igazán jó kezdés azoknak, akik nem ismerik a Feelin’ Good Records kiadványait, s biztos vagyok abban, hogy e nagyszerű dupla válogatás albumot megismerve sokan fogják beszerezni a kiadó további lemezeit is.

Feelin’ Good Records, 2011

hoati


The Andy Poxon Band: Red Roots
2012-01-20 | kritika


A mindössze tizenhét esztendős Andy Poxon 2008 óta aktív szereplője az amerikai blues életnek. Az ígéretes karrier előtt álló gitáros-énekes az elmúlt időszakban olyan nagyságokkal szerepelt együtt, mint Tom Principato, Bobby Parker, Clarence ’The Bluesman’ Turner, David Kitchen, Daryl Davis, de fellépett a legendás The Nighthawks zenekarral is.
Saját együttesét, a tradicionális blues, a jazz, a rockabilly és a country stílusok hatását magán viselő The Andy Poxon Banddet 2009 májusában hozta létre, melynek bemutatkozó lemeze Red Roots címmel az EllerSoul Records gondozásában jelent meg. A tinédzserkorú muzsikus már a csakis saját szerzeményeket tartalmazó album nyitószámával, a lendületes Hottest Thing In Townnal bizonyítja dalszerzői tehetségét. A folytatásban következő tételek közül mély benyomást tett rám az I Want You So Bad, a gyönyörű gitárszóló végett, a ’60-as éveket megidéző I’ll Sing The Blues, és az Is There Anything I Can Do, ami egy csodaszép ballada. A zenekar névadójának gitárjátéka magabiztos és letisztult, az énekhangja pedig érett és érzelmekkel teli, nekem a fiatal Jonny Langgot juttatja eszembe. A trió ritmusszekcióját Russ Wasson és Mike O'Donnell alkotja, mellettük néhány dalban Ray Tilkens (billentyűs hangszerek, vokál), Zack Sweeney (ritmusgitár) és Carol Ann Drescher (vokál) szerepel.
Igaz, hogy a 2012-es Blues Music Awards Best New Artist Debut kategóriájában a jelöltek között nem találjuk meg a The Andy Poxon Band bemutatkozó CD-jét, mégis a Red Roots a tavalyi elsőlemezes előadók legjobb hanganyagai közé sorolandó.

EllerSoul Records, 2011

hoati


„Van egy új generáció, ami reményt ad…”
2012-01-10 | beszélgetések


A tavalyi év végén új lemezzel jelentkezett az évek óta az Egyesült Államokban élő és alkotó Little G Weevil. Az énekes-gitáros 2004 szeptemberében megunva a hazai blues előadók nem túl perspektivikus helyzetét, először Alabamába költözött, később Memphisbe tette át a székhelyét. A Louisana Mojo Queen gitárosaként turnézott a déli államokban, majd egy rövid hazai és londoni kitérőt követően a 2008-2009-es év számára az utazásról szólt. 16 országban lépett fel, mely során olyan nevekkel játszott, mint Shemekia Copeland, Johnny Winter, The Holmes Brothers, The Neville Brothers, Terry Evans vagy Anson Funderburgh. A 2009 júliusától immár Atlantában élő muzsikus a The Teaser című korongját olyan zenészek segítségével készítette el, akik olyan blues legendákat kísértek korábban, mint John Lee Hooker, James Cotton, Lazy Lester. Őt kérdeztük…

hcs: 2004-ben költöztél ki az Egyesült Államokba. Tekinthetjük ezt sorsfordító eseménynek? Azóta máshogy látod a dolgokat?
Little G Weevil: Mindenképpen sorsfordító volt, hiszen mindent szinte elölről kellett kezdenem. Itt senki nem tudta, hogy hívnak, honnan jöttem, kivel játszottam, hány lemezt és milyen színvonalon adtam ki korábban. Minden találkozáskor és színpadra kerüléskor egy esélyem volt, tehát szívemet, lelkemet bele kellett adni, hogy mint zenészt elismerjenek és később is meghívjanak. Hála Istennek ez sikerült, de ez korántsem történt egyik napról a másikra. A göröngyökkel teli úton az ember sok mindent átértékel, levonja a következtetést, tapasztal és tanul. Ez mindenképpen pozitívan hat a zenédre és az emberi mivoltodra is.

hcs: Valószínűleg eleve elrendeltetett számodra ez a dolog. Szoktál rajta gondolkozni, hogy mi lett volna, ha Magyarországon maradsz?
L.G.W.:
Emlékszem, a Szabó Tamás már 2000-ben megmondta, hogy én ki fogok menni. Biztos sokat beszélhettem róla. Én nagyon lelkesen, szenvedéllyel tele csöppentem be a hazai blues életbe. Kerestem az utakat, kitől lehet tanulni, ilyesmi. Nem voltam szégyenlős, tudtam mit akarok hallani, és mit akarok elérni. Annyira beleszerettem ebbe a zenébe, hogy engem semmi más nem érdekelt. Kapcsolatokat szakítottam meg, szüleimmel vitáztam, amit el tudsz képzelni. Engem senki le nem tudott beszélni a zenéről. 1996-ban 19 évesen az első komolyabb zenekarommal a Jefferson Blues Banddel tulajdonképpen már turnéztunk. Aztán jött a Pure Blues zenekarom első felállása, majd csatlakoztam Szabó Tamás zenekarához. 2001-ben újra alapítottam a Pure Blues-t, volt is bulink egy ideig, de lassabb lett minden. A zenekarokat egyre nehezebben lehetett eladni. Egy évvel később megismerkedtem Horváth Misivel, valahogy így: „- Gabesz van egy formációm és vidéken kéne játszani. Te leszel a vendég. Egy nappal előtte lemegyünk, próbálunk egyet. Jó gyerekek ezek, jól fogod magad érezni. Vonattal lemegyünk, veszünk pár sört, azt’ el leszünk. Mit szólsz? - Jól van!” Felszálltunk a vonatra, azt hittem ott is fogok megöregedni. Mentünk több mint 4 órát, aztán egyszer csak a Misi szólt, hogy itt vagyunk. Hol? A román határnál, a semmi közepén ott állunk az állomáson. Ott egy ember nem volt. Még a forgalom irányító is a szobájából sípolt. A ködben eltűnt a vonat, mi meg ott állunk a susnyásban. Később felvett minket az autó, Borsodi Lacika vezetett. Egy szeszfőzdében próbáltunk, gondolod milyen próba volt... Hahaha. De másnap megcsináltuk a koncertet ügyesen. Így kezdtem el Misivel duóban játszani. Szervezett is bulit rendesen. Szinte az ország összes kocsmájában játszottunk. Lehet, hogy a helyen a büdös életben nem volt élőzene, de a Misi addig „kaparta a gesztenyét” amíg eladta a formációt. Talán senki nem mert neki nemet mondani. Hahaha. Volt is rengeteg kalandunk, jó időszak volt. Másfél vagy két évig annyi duó bulink volt, hogy azt a végén energiával nem bírtam. Közben éreztem, hogy ennyi volt, egyre kevesebb embert illetve klubot érdekel a blues zene, zenekarral pedig majdnem lehetetlen normális pénzért koncertet lekötni. 2004-ben volt még egy próbálkozásom a Pure Blues zenekarral. Kijött a One című lemez, volt is valamennyi pénz promócióra, de két-három hónap alatt kiderült, hogy semmi komoly előre lépés nem lesz belőle. Volt pár turné a bandával itt-ott, de ennyi. Én meg annyira fanatikusan rajongtam a zenéért, hogy úgy éreztem egy lehetőségem van, kockára teszek mindent és máshol próbálkozom.

hcs: Rengeteg zenei élménnyel gazdagodtál ezen időszakban. Mennyiben változott a zenéhez való viszonyod?
L.G.W.:
Sokat tanultam az elmúlt hét évben. Örülök, hogy pár évvel ezelőtt elkezdtem saját számokat írni. A zenéhez való viszonyom nem változott. Továbbra sem tudok élni nélküle, ha nem játszom legalább háromszor egy héten, furán érzem magam.

hcs: Ha most össze kellene állítani az önéletrajzodat, mit emelnél ki, mit vennél előre?
L.G.W.:
Sorrendet nem tudnék most produkálni. Minden formáció, alkalmi produkció, külföldi és hazai kiválóságok kísérése vagy „csak” egy estés vendégeskedés rendkívül hasznos és élvezetes volt. Az örömzenélések, a közös turnék, az összes kiadott lemez, a turnébuszban eltöltött órák, füstös kocsmai beszélgetések, tévészereplések (itt kiemelném a Lottóshow-ban mezítláb ugráló vagy éppen a reggeli gyerek műsorban a röhögéstől félájultan babozó Spo-Dee-O-Dee zenekart), sorolhatnám még órákig. Legyen az Magyarország vagy az Egyesült Államok, minden zenéléssel töltött idő hozzájárult a fejlődéshez. Kiváló emberekkel hozott össze a sors az elmúlt több, mint másfél évtizedben.

hcs: A november folyamán jelent meg az új lemezed "The Teaser" címmel. Hogyan jellemeznéd ezt egy olyan embernek, aki nem hallotta még az albumot?
L.G.W.:
Ez egy lélekkel teli, szívből jövő blues zene, 12 általam írt nótával. Igaz történetek ezek, néha viccesek, néha szomorkásabbak, de az egész lemeznek összességében nagyon pozitív kisugárzása van. Legyen az a táncos lábú vagy inkább ülős-figyelős zenehallgató, itt mindenki megtalálja a kedvére valót. 20 számból választottam ki a megmaradt tizenkettőt. A végeredmény 8 zenekaros és 4 szóló szám. A zenekar öttagú, mindegyikük kiváló zenész. Ezek az arcok olyan neveket kísértek a karrierjük során, mint: Muddy Waters, John Lee Hooker, Chuck Berry, Lazy Lester, John Hammond, Delbert McClinton és még sorolhatnám. Öröm volt velük dolgozni, elégedett is vagyok az anyaggal.
A lemezt egyébként abban a lakónegyedben vettük fel ahol a legendás Blind Willie McTell élt és dolgozott évekig. Volt egy több mint 100 éves zongora a stúdióban, amit leporoltam és behangoltattam. Egy hatvanas évekbeli analóg, szalagos szerkezeten futott át az összes felvétel, nagyon jó, bakelit hangzást adva a lemeznek. A hangmérnök Shemekia Copeland 2009-es Grammy-díjas lemezén is dolgozott, de csinált felvételeket Derek Trucks, Sean Costello, a Delta Moon és hasonló kaliberű zenészekkel, együttesekkel. Nagy dolgok ezek szerintem, boldog vagyok, hogy ezt megcsináltam. A lemez sajtó kampánya egyébként három hete kezdődött és eddig kizárólag kitűnő kritikát kapott Anglia, Franciaország, Belgium, Kanada és az Egyesült Államokbeli szakemberektől. A kampánynak természetesen nincs vége, a java csak most jön. Remélem továbbra is mindenkinek ennyire fog tetszeni.

hcs: A dalokat Te jegyzed. Könnyen ment az alkotás? Sokat kellett dolgozni rajtuk?
L.G.W.:
Szerintem nekem elég könnyen megy az alkotás, mondjuk nem is bonyolítom túl a dolgokat. Először mindig az alap ritmus, zene van meg. Arra hablatyolok rá és hagyom, hogy a „feeling” alkossa a számot. Ha eszembe jut valami, azt mindig felveszem. Hordok magammal egy digitális felvevőt, hogy még véletlenül se felejtsek el egy esetleges jó ritmust, melódiát. Vezetés közben, ebédkor, vagy álmomból felkelve is vettem már így fel zenét. Ezeket akár napokig, hetekig békén hagyom, majd leülök, mikor megszáll az alkotó vágy. Ilyenkor egy huzamban akár két hétig is csak szövegeket írok, szerkesztgetek, aztán előjövök 5-6 számmal. Aztán lehet, hogy egy hónapig megint semmi majd megint két hét, újabb 5 szám. Valahogy így megy ez nálam.

hcs: A korongot Kepes Róbert emlékére dedikáltad.
L.G.W.:
Robi nemrégiben hunyt el és természetesen rettenetesen lesújtott. A családnak ezúton is szeretném a részvétemet kifejezni. Nem lehettem ott a temetésen és a legutóbbi magyarországi utamkor sem sikerült találkoznunk. 2010 decemberében játszottunk együtt utoljára. Robit nagyon tiszteltem és szerettem. Felnéztem rá, nagyon bölcs ember volt, kitűnő zenész és nagyon büszke férj, apa. 1996-ban ismertem meg mikor a Palermo Boogie Gang feloszlott és elhívtam basszerosnak az akkori zenekaromba. Ez 15 éve volt. Tudom, ha a lemezt meghallgatná, megkérdezné, milyen gitárt használt a basszeros, hogy volt beállítva az erősítője, milyen vastag húrokon, milyen technikával pengetett. Majd megkérdezné: „Gabesz, és nem röfögünk egyet valahol?” – magyarul, csináljunk egy közös koncertet.
Annyi közös emlék van. Sokszor jut eszembe egy-egy szólása-mondása. Mosolygok rajta, aztán sóhajtok egyet. Sem pótolni, sem elfelejteni nem lehet egy ilyen embert. Minimum, hogy a lemezt az ő emlékének dedikálom.

hcs: Korábban szó volt róla, hogy lesz pár olyan bónuszdal is a korongon, amit hazai zenészekkel rögzítettél. Hallhatóak lesznek ezek majd valamikor?
L.G.W.:
Ezt most még nem tudom. Ha lesz apropója, akkor mindenképpen ki kéne pár dalt adni érdekességképpen. Jobb ötletnek tartom egy esetleges jövőbeli stúdió session kiadását. A szerencse az, hogy annyit játszottunk már együtt, hogy egy ilyen örömzene jellegű sessiont bármikor tudunk produkálni. Tartozom is eggyel Pribojszki ”Champion Matt” Matyinak, úgyhogy valamit majd kitalálunk, és jól meggazdagszunk. Hahaha.

hcs: December folyamán volt a "The Teaser" bemutatója a tengerentúlon. Lesz esetleg magyarországi koncert is a közeljövőben?
L.G.W.:
A tervek szerint a 2012 júliusában megrendezésre kerülő paksi Gastroblues Fesztiválon lesz a hazai lemezbemutató.

hcs: Megvannak már a 33. Blues Music Awards jelöltjei. Átböngészted már a listát?
L.G.W.:
Igen. Nagyon örülök, hogy a már megszokott arcok mellett új neveket is látok. Hála Istennek a The Blues Foundation próbál nyitottabb lenni. Mindenképp jó jel, hogy látok olyan fiatal neveket a jelöltek között, mint Victor Wainwright, a magyar közönség által is jól ismert Ian Siegal, Jon Cleary vagy Sharrie Williams, a one man band királyság Ben Prestage, a gitár őrület Kirk Fletcher, stb.
Vannak számomra furcsa jelölések is, amit nem tudok mire vélni, de ez maradjon a személyes véleményem. A lényeg, hogy a blues zene még él, működik, és ennek örülni kell. Van egy új generáció, ami reményt ad arra, hogy majd a fiaim is ismerhetik ezt a gyönyörű zenei műfajt. Mára a blues zene egy kiszáradó növényke lett és minden csepp vízre szükség van, hogy életben tartsuk. Amíg vannak emberek akik hordják a vödröt, addig nagy baj nem lehet.

hcs: Mik a terveid a jövőre nézve?
L.G.W.:
Most a legfontosabb feladat az album megismertetése, és remélhetőleg egy sikeres sajtó kampány után a kritikák elemzése, majd az album turné szervezése. Egyes rádiók már játsszák a számokat, az első hivatalos kritikák is nagyon pozitívak, ami jó jel. Ez egy 5 hónapos kampány, tehát még hosszú út van előttünk. Addig is dolgozni kell, koncertezni és közben reménykedni, hogy mindenkinek tetszeni fog a lemez.
A CD egyébként megvásárolható, letölthető a web oldalamon: www.littlegweevil.net, illetve az amazon.com és az iTunes oldalakon is.
Köszönöm az érdeklődést és mindenkinek boldog új évet kívánok!

hcs


Scott Ellison: Walkin’ Through The Fire
2012-01-03 | kritika


Scott Ellison változatos karrierrel büszkélkedhet. Az oklahomai Tulsából származó muzsikus évekig Clarence ’Gatemouth’ Brown zenekarának tagja volt, később a The Coasters, a The Box Tops, a The Drifters és a Peaches & Herb nevű formációkban játszott, szappanoperák és TV show-k részére komponált zenét. Saját együttesét a ’90-es évek elején hozta létre.
A debütáló lemezét 1995-ben Live At Joey's címmel elkészítő gitáros-énekes hetedik albuma, a Walkin’ Through The Fire tavaly ősszel jelent meg. A JSE Records gondozásában kiadott CD-n Ellison társszerzőkkel, Charles Tuberville-lel és Eric Clapton billentyűsével, Walt Richmonddal írt dalait hallhatjuk. A korong a funky-s elemekkel fűszerezett Hits Like Dynamite-tal indul. A folytatásban a memphis-i Stax Records-ot megidéző Shakin’ With The Blues következik. A repertoárban helyet kapott még egy jump blues szerzemény, a No Way To Live, az önéletrajzi ihletésű Driftin’ Man és a reggae színezetű The Name Of Your Game is. A slide gitárral előadott Trouble Times a lemez csúcspontjának tekinthető. A tizenöt tételt tartalmazó album a humoros The Man Who Shot Mustang Sally-vel ér véget.
A Walkin’ Through The Fire nyilvánvalóan jól összeállított korong, mely a változatos hangszerelésű, különféle tempójú és hangulatú szerzemények révén könnyen belophatja magát a zenekedvelők szívébe.

JSE Records, 2011

hoati


Fat Cat koncert az Instantban
2012-01-01 | koncertajánló


Fat Cat
Budapest, Instant
2012. január 09.


2012. január 9-én különleges klubkoncertet ad a hazai blues-rock szféra sebesen felfelé törő együttese, a Fat Cat. A fiatal budapesti formáció ez alkalommal a fővárosi Instant falai közt fog zajongani. A ’60-as évek végi, ’70-es évek eleji blues-rockot néhol pszichedelikus elemekkel megbolondító banda rövid idő alatt felhívta magára a közönség és a szakma figyelmét, lévén olyan zenét szervíroz, ami manapság valóságos hiánycikknek számít. Az utóbbi, nem egészen egy évben több nívós budapesti klub (Gödör Klub, A38 hajó) visszatérő fellépőiként ismerhette meg őket a publikum, valamint mára már több külföldi koncertet is magukénak tudhatnak. Czibolya Tamás, a zenekar vezetőjének elmondása szerint pár hónapig biztos, hogy ez lesz az egyetlen magyarországi fellépésük, az év elejét illetőleg szinte csak Ausztriában vannak lekötött dátumaik.