Archívum
Végre fesztiválozhattunk a Balaton partján! Sikeres volt a 13. Révfülöp Blues seregszemle – 3. nap
2020-08-30 | kritika
Szerencsére szombat este – amikorra a legtöbb embert várták a szervezők – sem tombolt a kánikula: rövidnadrágban, izzadságmentesen ültünk le a szabadtéri színpad nézőterén, hogy meghallgassuk Benkő Zsoltékat. A viszonylag fiatal, ötvenes éveiben járó, tapasztalatokban gazdag életutat bejárt gitáros aznap este debütált új csapatával, a meglehetősen bizarr nevű Jack Don’t Come nevű formációval. Az öttagú bandában a színpad bal felén Benkő Zsolt gitározott, középen a szőke énekesnő, Tóth Rita állt a mikrofon mögött, míg jobb szélen a zenekarvezető fia, Benkő Máté játszott gitáron. A dobok mögött Kiss Zsolt ült, előtte – a hazai popszcénában sem megszokottan – egy csinos hölgy, Lukács Csilla hozta a basszust.
A felvezető beszélgetésben Benkő Zsolt arról beszélt, hogy nem közismert slágereket fognak előadni: új színfolt lesz a zenéjük, mert unikumokat vettek elő a régi zenei ritkaságok közül, de a tálalás ettől még up to date lesz. Majd bemutatta a fiát, aki az örökébe lépett, és kemény munkával vele egyenrangú szólógitárossá vált. Végül elmondta, hogy az ötven-hatvanévesek ismerik a bluest, de a mai fiatalok nem, ezért ezt szeretné pótolni számukra az új csapat.
A ’80-as években tündöklött texasi blues-rock banda, a Fabulous Thunderbirds számával, a Wait On Time-mal kezdték műsorukat, amelyben a később bejáratott koreográfia szerint előbb a fiatal Benkő, majd utána az édesapa tekert le egy-egy szólót. Horace Silver amerikai zongorista The Jody Grind című dalában már az énekesnőre szegeződtek a tekintetek, de a gitárosok is szóhoz jutottak két-két körre a szám közepén. Ezt követően Ray Charles egy 1966-os, nem éppen közismert dala, az I Don’t Need No Doctor jött, mely John Mayall és Herbie Hancock repertoárját is díszítette. A kőkemény soul-rock nótában nemcsak a gitáros fiúk, hanem a basszusgitáros lány, Csilla is nagyot alakított. A koncert ötödik dalát már a jazz-tanszakon végzett szólóénekes számára választották ki: a soul királynője, Aretha Franklin száma, a Muddy Water egy megbántott nőről szól. A sokadik, egyébként ízléses, ötletdús apa-fiú gitárimpró hallatán tűnt fel, hogy bizony nem lett volna baj egy billentyűst vagy fúvóst is beválogatni még az együttesbe. Szintén színes bőrű énekesnő, Randy Crawford volt az eredeti előadója az In My Life című sodró balladának. Rita jazzes, soulos hangjában nem találhattunk hibát, szépen frazírozott, de átütő ereje még nem volt. Zsolt ellenben elővezetett egy gyönyörű rögtönzést. Ezután Bonnie Raitt-től a Burning Down The House, majd egy rockos szerzemény következett. „New Way”, ahogy a zenekarvezető mondta a számok után. Ezután ismét egy Aretha Franklin-nóta, a Dr. Feelgood hangzott fel, és megtörtént az, amit vártunk: Tóth káprázatosan énekelt. A John Mayer – Herbie Hancock szerzőpáros Stitched Up táncra hívó kemény funky dala tovább emelte a hangulatot, így többen táncra is perdültek. A program utolsó száma ismét Rita példaképének, Aretha Franklinnek a nótája, a The House That Jack Built volt. A detroiti énekesnő Think! című világslágerére mind ritmusában, mind hangszerelésében hasonlító dal adaptációja nagyszerűen sikerült: Tóth Rita megint a mennyekbe vitt a magas tartományokban is biztos hangjával, az apa-fiú páros jót pengetett, és a végén egy rövidke basszusgitár- és dobszóló fültanúi is lehettünk.
Ésszerű volt Kovács ’Pepi’ Pétertől, a Dunántúl egyik legrangosabb blues fesztiváljának soha nem fáradó szervezőjétől, hogy a legismertebb nevet a szombati késő esti programba illesztette: a Takáts Tamás Blues Band koncertjére megtelt a nézőtér. Izgult is a zenekarvezető, nehogy elérjük az ötszázas plafont: szokásos humorával, ironikusan „betanította” a koncert előtt a közönségnek, hogy ha tetszik a zene, hangos „góóól” kiáltással kell ezt megköszönni. A hatvanas éveiben járó frontember a Karthago együttessel érte el pályája csúcsát, de mindig is fontosnak tartotta, hogy a hazai blues-szcéna ismert arca is legyen. A korát meghazudtoló külsejű és temperamentumú énekes-szájharmonikás persze mindent meg is tett ezért: az elődzenekart, a Dirty Blues Bandet is beleszámítva összesen kilenc hanghordozót jelentetett meg az együttes, legutóbb 2016-ban az Úton címűt.
A műsort – melyben kizárólag magyar nyelven előadott, saját számok szerepeltek – az UFO-t lát a Yeti című slágerükkel kezdték, majd a kisember álmait megéneklő Leszel te még milliomossal folytatták, és ugyancsak a dalszöveg volt a központban a szatirikus balladában, Privatizációs bluesban. Takáts Tamás ekkor gitárt fogott a kezébe, hogy a cudar világról énekeljen, majd egy állítása szerint „nemzedékeken áthidaló” funky következett, rövid rappeléssel, á’la Majka, hogy az est egyik legszebb lírai dalát, az Esőt előadják. „Csak hulljon ránk az eső, tisztuljon ki a levegő” – énekelte Takáts. Persze éppen a ballada alatt jöttek elő a reflektorfények vonzására a szúnyogok, szöcskék és sáskák. (Az énekes egy imádkozót is látni vélt a tömegben, melyet egy road „távolított el”.) Takáts Tamásra látható hatást gyakorolt az 1995-ös budapesti Rolling Stones koncerten az előzenekarként való szereplés, ami igen megtisztelő volt számukra: időnként Mick Jagger mozgását fedezhettük fel az övében is. A Country romantikus idillje után az UFO 2 következett, melyben Gábor tömör rögtönzései mellett Tamás is fújt egy szédületeset a harmonikáján. Érdekes volt megfigyelni, hogy míg Szabó Tamás méretes bőröndjéből halászta elő, Pribojszki Mátyás a dobszerkó mellől kapta ki a kis hangszereket, Takáts a farmerje zsebéből szedte ki azokat, persze a hangnemhez illően. Az Úgyis a szeretőd leszeknél végre elengedte magát a banda: villogott Gál szólógitárja, Patyi pedig egy szédületes basszusszólót produkált, de Tóth is elemében volt a dobok mögött. Egy lassú bluesban ismét Gábor volt a főszeplő érzéki gitárrögtönzésével, majd a Világvége blues kemény hard-rockja dübörgött a színpadon, Tamás kiváló harmonika-futamaival. „Ki tudja még, mennyi van hátra, igyunk ma még” – hangzottak a jól ismert sorok, majd a legismertebb slágerek kerültek a végére: a Zakatol a vonatban Takáts Tamás hosszú, igényes herfliszólójával, a Pocsolyába léptem a közönség megénekeltetésével. A visszataps után ráadásként a Megöl a vágy című szókimondó nótát kaptuk a harminc éve működő blues-rock bandától, amelynek rutinja, tapasztalata ez esetben is hasznos volt: remek hangulatban zárták a háromnapos Balaton-parti blues-fesztivált. Reméljük, lesz folytatás!
Szöveg: Gróf István, fotó: Kurucz Attila
A felvezető beszélgetésben Benkő Zsolt arról beszélt, hogy nem közismert slágereket fognak előadni: új színfolt lesz a zenéjük, mert unikumokat vettek elő a régi zenei ritkaságok közül, de a tálalás ettől még up to date lesz. Majd bemutatta a fiát, aki az örökébe lépett, és kemény munkával vele egyenrangú szólógitárossá vált. Végül elmondta, hogy az ötven-hatvanévesek ismerik a bluest, de a mai fiatalok nem, ezért ezt szeretné pótolni számukra az új csapat.
A ’80-as években tündöklött texasi blues-rock banda, a Fabulous Thunderbirds számával, a Wait On Time-mal kezdték műsorukat, amelyben a később bejáratott koreográfia szerint előbb a fiatal Benkő, majd utána az édesapa tekert le egy-egy szólót. Horace Silver amerikai zongorista The Jody Grind című dalában már az énekesnőre szegeződtek a tekintetek, de a gitárosok is szóhoz jutottak két-két körre a szám közepén. Ezt követően Ray Charles egy 1966-os, nem éppen közismert dala, az I Don’t Need No Doctor jött, mely John Mayall és Herbie Hancock repertoárját is díszítette. A kőkemény soul-rock nótában nemcsak a gitáros fiúk, hanem a basszusgitáros lány, Csilla is nagyot alakított. A koncert ötödik dalát már a jazz-tanszakon végzett szólóénekes számára választották ki: a soul királynője, Aretha Franklin száma, a Muddy Water egy megbántott nőről szól. A sokadik, egyébként ízléses, ötletdús apa-fiú gitárimpró hallatán tűnt fel, hogy bizony nem lett volna baj egy billentyűst vagy fúvóst is beválogatni még az együttesbe. Szintén színes bőrű énekesnő, Randy Crawford volt az eredeti előadója az In My Life című sodró balladának. Rita jazzes, soulos hangjában nem találhattunk hibát, szépen frazírozott, de átütő ereje még nem volt. Zsolt ellenben elővezetett egy gyönyörű rögtönzést. Ezután Bonnie Raitt-től a Burning Down The House, majd egy rockos szerzemény következett. „New Way”, ahogy a zenekarvezető mondta a számok után. Ezután ismét egy Aretha Franklin-nóta, a Dr. Feelgood hangzott fel, és megtörtént az, amit vártunk: Tóth káprázatosan énekelt. A John Mayer – Herbie Hancock szerzőpáros Stitched Up táncra hívó kemény funky dala tovább emelte a hangulatot, így többen táncra is perdültek. A program utolsó száma ismét Rita példaképének, Aretha Franklinnek a nótája, a The House That Jack Built volt. A detroiti énekesnő Think! című világslágerére mind ritmusában, mind hangszerelésében hasonlító dal adaptációja nagyszerűen sikerült: Tóth Rita megint a mennyekbe vitt a magas tartományokban is biztos hangjával, az apa-fiú páros jót pengetett, és a végén egy rövidke basszusgitár- és dobszóló fültanúi is lehettünk.
Ésszerű volt Kovács ’Pepi’ Pétertől, a Dunántúl egyik legrangosabb blues fesztiváljának soha nem fáradó szervezőjétől, hogy a legismertebb nevet a szombati késő esti programba illesztette: a Takáts Tamás Blues Band koncertjére megtelt a nézőtér. Izgult is a zenekarvezető, nehogy elérjük az ötszázas plafont: szokásos humorával, ironikusan „betanította” a koncert előtt a közönségnek, hogy ha tetszik a zene, hangos „góóól” kiáltással kell ezt megköszönni. A hatvanas éveiben járó frontember a Karthago együttessel érte el pályája csúcsát, de mindig is fontosnak tartotta, hogy a hazai blues-szcéna ismert arca is legyen. A korát meghazudtoló külsejű és temperamentumú énekes-szájharmonikás persze mindent meg is tett ezért: az elődzenekart, a Dirty Blues Bandet is beleszámítva összesen kilenc hanghordozót jelentetett meg az együttes, legutóbb 2016-ban az Úton címűt.
A műsort – melyben kizárólag magyar nyelven előadott, saját számok szerepeltek – az UFO-t lát a Yeti című slágerükkel kezdték, majd a kisember álmait megéneklő Leszel te még milliomossal folytatták, és ugyancsak a dalszöveg volt a központban a szatirikus balladában, Privatizációs bluesban. Takáts Tamás ekkor gitárt fogott a kezébe, hogy a cudar világról énekeljen, majd egy állítása szerint „nemzedékeken áthidaló” funky következett, rövid rappeléssel, á’la Majka, hogy az est egyik legszebb lírai dalát, az Esőt előadják. „Csak hulljon ránk az eső, tisztuljon ki a levegő” – énekelte Takáts. Persze éppen a ballada alatt jöttek elő a reflektorfények vonzására a szúnyogok, szöcskék és sáskák. (Az énekes egy imádkozót is látni vélt a tömegben, melyet egy road „távolított el”.) Takáts Tamásra látható hatást gyakorolt az 1995-ös budapesti Rolling Stones koncerten az előzenekarként való szereplés, ami igen megtisztelő volt számukra: időnként Mick Jagger mozgását fedezhettük fel az övében is. A Country romantikus idillje után az UFO 2 következett, melyben Gábor tömör rögtönzései mellett Tamás is fújt egy szédületeset a harmonikáján. Érdekes volt megfigyelni, hogy míg Szabó Tamás méretes bőröndjéből halászta elő, Pribojszki Mátyás a dobszerkó mellől kapta ki a kis hangszereket, Takáts a farmerje zsebéből szedte ki azokat, persze a hangnemhez illően. Az Úgyis a szeretőd leszeknél végre elengedte magát a banda: villogott Gál szólógitárja, Patyi pedig egy szédületes basszusszólót produkált, de Tóth is elemében volt a dobok mögött. Egy lassú bluesban ismét Gábor volt a főszeplő érzéki gitárrögtönzésével, majd a Világvége blues kemény hard-rockja dübörgött a színpadon, Tamás kiváló harmonika-futamaival. „Ki tudja még, mennyi van hátra, igyunk ma még” – hangzottak a jól ismert sorok, majd a legismertebb slágerek kerültek a végére: a Zakatol a vonatban Takáts Tamás hosszú, igényes herfliszólójával, a Pocsolyába léptem a közönség megénekeltetésével. A visszataps után ráadásként a Megöl a vágy című szókimondó nótát kaptuk a harminc éve működő blues-rock bandától, amelynek rutinja, tapasztalata ez esetben is hasznos volt: remek hangulatban zárták a háromnapos Balaton-parti blues-fesztivált. Reméljük, lesz folytatás!
Szöveg: Gróf István, fotó: Kurucz Attila
Nyolcadik évadba lép a Blues Session koncertsorozat
2020-08-27 | koncertajánló
Jövő héten immár nyolcadik évadát kezdi meg a Blues Session koncertsorozat a Budapest VIII. kerületben található Muzikum Klubban.
Tervezett koncertek:
A Muzikum Klub & Bisztró elérhetőségei:
1088 Budapest, Múzeum utca 7.
Nyitva tartás: hétfő - szombat, reggeltől estig
Online jegyvásárlás: https://tixa.hu/muzikum_klub
E-mail: info@muzikum.hu
Web: http://muzikum.hu, www.facebook.com/MuzikumKlub
hoati
Tervezett koncertek:
szeptember 3. – Grunting Pigs
szeptember 11. – EC 70 – Eric Clapton Tribute Band – Koncert Eric Clapton 75. születésnapjára
szeptember 18. – Little G Weevil Acoustic Band Fish Tank EP bemutató & Said Tichiti Quartet
szeptember 24. – Nikodém Norbert és vendégei
október 1. – Peter Green emlékest, közreműködik a Turnaround együttes és vendégei
október 8. – Zongorista találkozó, közreműködik: Nemes Zoltán, Bacsa Gyula és Nagy Szabolcs
október 9. – Török Ádám és a Mini (Elhallgatott zenekarok sorozat)
október 16. – Message To Hendrix
október 30. – Blues B.R.Others Show
október 31. – Kéknyúl
szeptember 11. – EC 70 – Eric Clapton Tribute Band – Koncert Eric Clapton 75. születésnapjára
szeptember 18. – Little G Weevil Acoustic Band Fish Tank EP bemutató & Said Tichiti Quartet
szeptember 24. – Nikodém Norbert és vendégei
október 1. – Peter Green emlékest, közreműködik a Turnaround együttes és vendégei
október 8. – Zongorista találkozó, közreműködik: Nemes Zoltán, Bacsa Gyula és Nagy Szabolcs
október 9. – Török Ádám és a Mini (Elhallgatott zenekarok sorozat)
október 16. – Message To Hendrix
október 30. – Blues B.R.Others Show
október 31. – Kéknyúl
A Muzikum Klub & Bisztró elérhetőségei:
1088 Budapest, Múzeum utca 7.
Nyitva tartás: hétfő - szombat, reggeltől estig
Online jegyvásárlás: https://tixa.hu/muzikum_klub
E-mail: info@muzikum.hu
Web: http://muzikum.hu, www.facebook.com/MuzikumKlub
hoati
Új lemez és lemezbemutató a Mojo-tól
2020-08-25 | hír
A Mojo szeptember 1-jén a budapesti Kobuci Kertben mutatja be hatodik lemezét, amely a koncert napján jelenik meg. Ennek kapcsán foglalta össze gondolatait Szabó Tamás.
Az idei nyári koncertszezon, mint tudjuk, minden kollegának, zenekarnak nagyon nehéz a mostani időszakban. Soha sem gondoltuk volna, hogy előállhat egy ilyen fura és feszült állapot. Noha a zenekarnak erre az évre nagy tervei voltak egy jól kitalált stratégia mentén, mégis az élet keresztülhúzta a számításainkat. Idén márciusban jelent meg a legutóbbi albumunk, amit egy dán gitáros-énekessel, Tim Lotharral készítettünk. A CD-n tradicionális bluesok találhatóak, öreges hangszereléssel, akusztikus hangszerekkel. Maga a lemezanyag feljátszása is a régmúlt időket idézte: egyszerre, egy térben játszottuk fel, ahogy az a folkban és a tradicionális blueszenében szokott lenni. A Dániában megjelent album az Old Cinema Session címet kapta, mert egy már nem működő külvárosi moziban rögzítettük a számokat. Sajnos a bemutatót nem tudtuk megtartani a járvány kirobbanása miatt, hiszen azt egy nappal a koncert előtt le kellett mondanunk. Ezt a kellemetlen emléket, ha minden igaz, októberben feledtetni tudjuk a közönségünkkel, mivel úgy tűnik, megtarthatjuk a lemezbemutatót.
Sokszor gondolkodtam, hogy ha be kellene sorolni a lemezt műfajilag, hova sorolnám. Az az igazság, hogy nem igazán jutottam dűlőre. Az album zenei anyagát főleg a gitáros-énekesünk, Honfi Imre Olivér szerzeményei alkotják, de a hangszerelést közösen készítettük. Az eredeti nyers, Olivér készítette demóhoz képest sokat változtak a dalok. Mindenki hozta a saját zenei világát, ötleteit, ezért is van az, hogy egy-egy szám kicsit latinosabb, rockosabb, vagy bluesosabb. A dalok végső rögzítésében, a hangzás kialakításában sokat segített Pásztor Samu (Anna and the Barbies) és Vastag Gábor. Ezúton is köszönjük munkájukat.
Amikor a lemezünk címén kezdtünk töprengeni, akkor nem igazán akadt olyan cím, ami mindenkinek tetszett volna. Egy merész húzással kitaláltuk, hogy ne legyen címe. Nem egyedi dolog ez, hiszen számtalan ismert zenekarnak, előadónak van cím nélküli albuma, például a Led Zeppelinnek, a Rolling Stonesnak vagy Prince-nek. Valahogy most olyan időket élünk, hogy mindent fel kell címkézni, és meg kell magyarázni, ha kell, ha nem. Ma sokszor annak van létjogosultsága, ami mögé bele lehet látni elképzeléseket, amihez elméleteket lehet gyártani. Ez nem mindig jó! Mi azt szerettük volna sugallni a címnélküliséggel, hogy ezek csupán hangulatok, bluesok vagy bluesos dalok, érzések, ötletek, vagyis olyan zenék, amelyek belőlünk fakadtak, és nem egy irányított, „mindenképpen akarok lenni valamilyen” zenei koncepció. Egyébként ezt a gondolatot és egyszerűséget akartuk a lemezborító tervezésénél is hangsúlyozni. Egyszerűen csak: Mojo! Reméljük, a hatodik lemezünknek a bemutatóját, amelyet a fővárosi Kobuci Kertben szeptember elsejére időzítettünk, sem az időjárás, sem a vírus nem fogja elsöpörni.
Mojo lemezbemutató
szeptember 1.
Budapest, Kobuci Kert
Tim Lothar & The Mojo: Old Cinema Session lemezbemutató
október 29.
Szeged, Hungi Vigadó
október 30.
Budapest, Bethlen Színház
október 31.
Szeged, TISZaPART Mozi
Az idei nyári koncertszezon, mint tudjuk, minden kollegának, zenekarnak nagyon nehéz a mostani időszakban. Soha sem gondoltuk volna, hogy előállhat egy ilyen fura és feszült állapot. Noha a zenekarnak erre az évre nagy tervei voltak egy jól kitalált stratégia mentén, mégis az élet keresztülhúzta a számításainkat. Idén márciusban jelent meg a legutóbbi albumunk, amit egy dán gitáros-énekessel, Tim Lotharral készítettünk. A CD-n tradicionális bluesok találhatóak, öreges hangszereléssel, akusztikus hangszerekkel. Maga a lemezanyag feljátszása is a régmúlt időket idézte: egyszerre, egy térben játszottuk fel, ahogy az a folkban és a tradicionális blueszenében szokott lenni. A Dániában megjelent album az Old Cinema Session címet kapta, mert egy már nem működő külvárosi moziban rögzítettük a számokat. Sajnos a bemutatót nem tudtuk megtartani a járvány kirobbanása miatt, hiszen azt egy nappal a koncert előtt le kellett mondanunk. Ezt a kellemetlen emléket, ha minden igaz, októberben feledtetni tudjuk a közönségünkkel, mivel úgy tűnik, megtarthatjuk a lemezbemutatót.
A pandémia alatt személyesen nem tudtunk találkozni, mégis folyamatosan dolgoztunk, így sikerült, az ez évre tervezett másik nagy tervünk, elkészítettük a saját lemezünk anyagát. Ez a Mojo album merőben más, mint az imént említett Old Cinema Session. Már régóta dédelgetett álmunk, hogy egy inkább a mai korra jellemző, elektronikusabb hangzású CD-t készítsünk. Ezen az albumon – egy kivételével – csak a saját szerzeményeink hallhatóak.Sokszor gondolkodtam, hogy ha be kellene sorolni a lemezt műfajilag, hova sorolnám. Az az igazság, hogy nem igazán jutottam dűlőre. Az album zenei anyagát főleg a gitáros-énekesünk, Honfi Imre Olivér szerzeményei alkotják, de a hangszerelést közösen készítettük. Az eredeti nyers, Olivér készítette demóhoz képest sokat változtak a dalok. Mindenki hozta a saját zenei világát, ötleteit, ezért is van az, hogy egy-egy szám kicsit latinosabb, rockosabb, vagy bluesosabb. A dalok végső rögzítésében, a hangzás kialakításában sokat segített Pásztor Samu (Anna and the Barbies) és Vastag Gábor. Ezúton is köszönjük munkájukat.
Amikor a lemezünk címén kezdtünk töprengeni, akkor nem igazán akadt olyan cím, ami mindenkinek tetszett volna. Egy merész húzással kitaláltuk, hogy ne legyen címe. Nem egyedi dolog ez, hiszen számtalan ismert zenekarnak, előadónak van cím nélküli albuma, például a Led Zeppelinnek, a Rolling Stonesnak vagy Prince-nek. Valahogy most olyan időket élünk, hogy mindent fel kell címkézni, és meg kell magyarázni, ha kell, ha nem. Ma sokszor annak van létjogosultsága, ami mögé bele lehet látni elképzeléseket, amihez elméleteket lehet gyártani. Ez nem mindig jó! Mi azt szerettük volna sugallni a címnélküliséggel, hogy ezek csupán hangulatok, bluesok vagy bluesos dalok, érzések, ötletek, vagyis olyan zenék, amelyek belőlünk fakadtak, és nem egy irányított, „mindenképpen akarok lenni valamilyen” zenei koncepció. Egyébként ezt a gondolatot és egyszerűséget akartuk a lemezborító tervezésénél is hangsúlyozni. Egyszerűen csak: Mojo! Reméljük, a hatodik lemezünknek a bemutatóját, amelyet a fővárosi Kobuci Kertben szeptember elsejére időzítettünk, sem az időjárás, sem a vírus nem fogja elsöpörni.
Mojo lemezbemutató
szeptember 1.
Budapest, Kobuci Kert
Tim Lothar & The Mojo: Old Cinema Session lemezbemutató
október 29.
Szeged, Hungi Vigadó
október 30.
Budapest, Bethlen Színház
október 31.
Szeged, TISZaPART Mozi
Lábatlani Blues Fesztivál immár tizennyolcadszor
2020-08-23 | koncertajánló
Szeptember első hétvégéjén immár tizennyolcadik alkalommal tartják meg a Lábatlani Blues Fesztivált. A rendezvény ismét színes és színvonalas koncerteket kínál az érdeklődnek.Tizennyolc esztendeje pattant ki Horváth Misi szájharmonikás fejéből a gondolat, hogy a lábatlani Gerenday Kert szabadtéri színpadán egész estét betöltően, hamisítatlan blues muzsika szóljon. Kezdetben a Búcsúbál részét képezte ez a produkció, majd Lábatlani Blues Fesztivál néven nőtte ki magát keresett és népszerű eseménnyé. Az eltelt években országosan, esetenként nemzetközileg ismert zenekarok, előadók léptek fel a koncerteknek helyet adó Gerenday Kertben. A rendezvény törzslátogatókkal is bír, akik az ország számos pontjáról (Budapest, Győr, Szeged, Szentes stb.) és a Felvidékről érkeznek. A szervezők célja a város kulturális rendezvényeinek színesítése és ismertségének elősegítése, nemcsak a környék, hanem az egész ország számára. A szeptember 4-5-én megrendezendő fesztiválon, a járványügyi helyzet szabályai miatt, naponta maximum ötszáz fő vehet részt. A szervezők az ezzel kapcsolatos költségek fedezésére jelképes 1000 Ft/nap belépőjegyet szednek. A jegyeket elővételben a Gerenday Házban és online (1. nap, 2. nap) lehet megvásárolni.
Részletes program:
szeptember 4.
18.30 – Captain Brothers
20.00 – Nemcsak Berry
21.30 – Tűzkerék xT
23.00 – Cry Free Deep Purple Cover Band
szeptember 5.
18.00 – Kontor-Horváth Acoustic
19.00 – Török Ádám és a Mini
20.30 – Jumping Matt And His Combo
22.00 – Little G Weevil Band
22.30 – King Cat Rhythm
hoati
Végre fesztiválozhattunk a Balaton partján! Sikeres volt a 13. Révfülöp Blues seregszemle – 2. nap
2020-08-21 | kritika
A csütörtök esti ijesztő felhőknek péntekre nyoma sem volt, és hétvége lévén jobban megtelt a nézőtér is a Mojo fél nyolcas kezdésére. Az akusztikus hangszerelésű zenekar 2011-ben eredetileg Mojo WorKings néven alakult meg, majd két év múlva ritmusszekcióval egészült ki. Az este a Szabó Tamás (ének, szájharmonika, harmonetta), Horváth János (ének, akusztikus gitár), Honfi Imre Olivér (ének, elektromos gitár, diddley bow, cigar box gitár), Herr Attila (basszusgitár) és Mezőfi ’Fifi’ István (dob) felállással léptek színpadra.
A felvezető interjúban Tamás bemutatta a többféle hangon megszólaltatható harmonettát, amely inkább kísérőhangszer. Ez az instrumentum egy „rendes” blues- vagy rockbanda hangszerarzenáljában nem található meg. Zenésztársa, Honfi Imre Olivér pedig a száz évvel ezelőtt a Mississippi-delta vidékén játszó bluesmanek által a házkörüli lomokból épített húros-hangszerek közül mutatott be kettőt: a diddley bowt, és az egy- vagy kéthúros pengetős instrumentumot, a seprűnyélből és szivardobozból kialakított cigar box gitárt.
Az együttes egy balladával, a Long Steppel kezdett, majd egy ritmusosabb, rockosabb nóta (Cryin’ Won’t Bring You Back) következett Olivér énekével, melyben mind a szájharmonika, mind az elektromos gitár szerephez jutott mint izgalmas improvizációs hangszer. Saját szerzeményüket, az I Got A Religiont Horváth János tolmácsolta, a számban Honfi sajátos, jazzes gitárimprovizációi és Szabó lapátnyi hangszerével tangóharmonika-szerű akkordokat megszólaltató játéka voltak emlékezetesek. Az It Hurts Me Too című, alaposan átdolgozott opuszt valódi blues-stílusban tálalták, Tamás dinamikájában és ritmikájában is felépítette az ideálisan visszaadható blues-dramaturgiát. A koncert egy autentikus stílusban előadott szerzeménnyel folytatódott, melyben Honfi Imre Olivér megszólaltatta, sőt improvizált is a diddley bow-ján. Ezután stílusváltás következett, a fiúk egy New Orleans-i nótát játszottak. Egy, természetesen angol nyelven tolmácsolt, korai saját dal után János kapta maga elé a mikrofont, hogy egy gyors lüktetésű Slim Harpo dalt, a Hey, Little Lee-t énekelje el, Honfi tekerős gitárszólójával a középrészben. Majd ismét saját számok következtek, a már-már slágeres Nothing Can Fix The Devil és a Too Much Talking csendült fel a szeptemberben megjelenő lemezről. Az utóbbiban Honfi Imre Olivér a másik „csodahangszert”, a cigar box gitárt is megszólaltatta. A Pawn Show című, egy gazdag fiú történetét elmesélő nótát vaskos Chicago-blues köntösben, reggae-ritmusban Horváth János énekelte, végül egy balladával, a My Dog Hates You című dallal zárták műsorukat a fiúk. Szabó Tamás harmonikája szépen búgott a már sötét Balaton-parti éjszakában, míg Olivér férfiasan lágy hangjával, finoman kezdett, végül rendesen bevadult, jó háromkörösre sikeredett gitárimprovizációjával ért véget a koncert. A ritmusszekció, Herr Attila és Mezőfi ’Fifi’ István pontosan, precízen tették a dolgukat, némi szólóra is kaptak lehetőséget. Elmondható, hogy a Mojo a fesztivál legjobban megszerkesztett koncertjét nagy gondossággal párosulva adta elő.
A hosszú átszerelés után már rendesen besötétedett, az ülőhelyeket mind elfoglalták, így a nézősereg egy része a színpad körül kényszerült állni. Ekkor lépett a közönség elé a Jumping Matt & His Combo. A szájharmonika-virtuóz és fúvós szekcióval kiegészített csapata befogadhatóbb zenével kedveskedett a nagyérdeműnek, mint az előttük bemutatkozók. A főnök fekete ingben a színpad közepén állt, táncolt, ugrált a mikrofonja mögött, míg zenei jobb keze, Szász Ferenc (gitár, vokál) tőle balra játszott. A színpad jobb oldalán a két fúvós, Magda Zsolt (tenor és baritonszaxofon) és Tettamanti Tamás (trombita, szárnykürt, pozan) helyezkedett el, Molnár Dániel (dob) és Csizmadia László (basszusgitár) pedig a színpad hátsó részén foglalt helyet. A boogie-woogie, a rock and roll, a soul és a funky műfajok felé is nyitó, a színpadi show-ra sokat adó Pribojszki Mátyás az utóbbi időben sorra adta ki lemezeit: hol duóban, hol kvartettel, hol egy tizenegy tagú big banddel készített anyaggal rukkolt elő, ezek mind-mind a sokoldalúságát bizonyítják. Eddig – a korai évek Blues Fools lemezeit is beleszámítva – tizennégy lemezt készített, és ez feltétlenül megsüvegelendő.
A koncertet megelőző beszélgetésben Pribojszki elárulta, hogy nemcsak itthon népszerűek, hanem az észak-európai országokban, valamint Belgiumban és Hollandiában is. Az ex-Stones-os Bill Wyman hazai koncertjén örömmel vállalták az előzenekar szerepét, de a teljesen más műfajban utazó veterán Sir Tom Jones felkérésére sem mondtak nemet.
Koncertjük nagyrészt a Dressed Up című, a Custom Big Banddal készült lemezükre épült: hét számot erről az albumról szólaltattak meg. Egy dögös rockkal, a Running Out Of Time-mal kezdtek, majd a Ripoff Raskolnikovval mint társszerzővel komponált Real Good Man című, funky-s beütésű dal hangzott el, hogy aztán egy vadabb ritmusú nóta, a Banging On Your Door jöjjön. Az ezt követő Can’t Make You Stay-t, az előző dalhoz hasonlóan Mátyás vitte a hátán káprázatos rögtönzésével. Sajnos, a kibontakozási lehetőséget adó Zydecola Boogie-ban még sem a szaxofonos, sem a trombitás nem melegedett bele megfelelőképpen az örömzenélésbe. A Soul Stealin’ Mama soulos hangszerelésben alaposan próbára tette Pribojszki énektudását, Szász gitárjátéka ugyanakkor tökéletes volt, és Tettamanti a szárnykürttel újított. Ugyanezt tette Magda is a következő számban, a She’s 19-ben, ahol baritonszaxofonra váltott, de a hosszú, több körben előadott, kromatikus harmonikáján egyre tüzesebben játszó zenekarvezető szólója generálta inkább a vastapsot, és a bátrabb nézők táncoló csoportja is megszállta a zenekar előtti teret. Mátyás egyik saját dalában, a Memphis Soulban ragyogóan énekelt, majd az ezt követő Hard Workin’ Man című shuffle-ban megint az improvizációk számára nyílt lehetőség: Szász teljesen belemelegedett a gitározásba, míg Pribojszki megidézte az Al Wilsonos, öblös harmonika-soundot a Canned Heat hőskorából. A frontember hozta a következő dögös soul nótát is, hogy aztán a Full Time Baby-vel fokozzák a hangulatot. Ha azt mondom, hogy egy hangszeres virgázik, annak kissé pejoratív jelentése van. Nos, Pribojszki Mátyás esetében nem: olyan gyors futamokat, technikailag nehezen megoldható skálázást vitt véghez hangszerén, amiket csak ő tud, és ez a tudás adja hírnevét is. A rockabilly korszakát megidéző dallal (Love Is Fake) lassítottak le ideiglenesen, amelyben a két fúvós vitte a főszerepet, a kelleténél talán hosszabb lélegzetű szólóikkal. A ráadás az egykor Tom Jones-szal előadott Strange Things Happening Everyday című szám volt, és tizenegy óra jócskán elmúlt, mire a művészek letették hangszereiket.
Szöveg: Gróf István, fotó: Kurucz Attila
A felvezető interjúban Tamás bemutatta a többféle hangon megszólaltatható harmonettát, amely inkább kísérőhangszer. Ez az instrumentum egy „rendes” blues- vagy rockbanda hangszerarzenáljában nem található meg. Zenésztársa, Honfi Imre Olivér pedig a száz évvel ezelőtt a Mississippi-delta vidékén játszó bluesmanek által a házkörüli lomokból épített húros-hangszerek közül mutatott be kettőt: a diddley bowt, és az egy- vagy kéthúros pengetős instrumentumot, a seprűnyélből és szivardobozból kialakított cigar box gitárt.
Az együttes egy balladával, a Long Steppel kezdett, majd egy ritmusosabb, rockosabb nóta (Cryin’ Won’t Bring You Back) következett Olivér énekével, melyben mind a szájharmonika, mind az elektromos gitár szerephez jutott mint izgalmas improvizációs hangszer. Saját szerzeményüket, az I Got A Religiont Horváth János tolmácsolta, a számban Honfi sajátos, jazzes gitárimprovizációi és Szabó lapátnyi hangszerével tangóharmonika-szerű akkordokat megszólaltató játéka voltak emlékezetesek. Az It Hurts Me Too című, alaposan átdolgozott opuszt valódi blues-stílusban tálalták, Tamás dinamikájában és ritmikájában is felépítette az ideálisan visszaadható blues-dramaturgiát. A koncert egy autentikus stílusban előadott szerzeménnyel folytatódott, melyben Honfi Imre Olivér megszólaltatta, sőt improvizált is a diddley bow-ján. Ezután stílusváltás következett, a fiúk egy New Orleans-i nótát játszottak. Egy, természetesen angol nyelven tolmácsolt, korai saját dal után János kapta maga elé a mikrofont, hogy egy gyors lüktetésű Slim Harpo dalt, a Hey, Little Lee-t énekelje el, Honfi tekerős gitárszólójával a középrészben. Majd ismét saját számok következtek, a már-már slágeres Nothing Can Fix The Devil és a Too Much Talking csendült fel a szeptemberben megjelenő lemezről. Az utóbbiban Honfi Imre Olivér a másik „csodahangszert”, a cigar box gitárt is megszólaltatta. A Pawn Show című, egy gazdag fiú történetét elmesélő nótát vaskos Chicago-blues köntösben, reggae-ritmusban Horváth János énekelte, végül egy balladával, a My Dog Hates You című dallal zárták műsorukat a fiúk. Szabó Tamás harmonikája szépen búgott a már sötét Balaton-parti éjszakában, míg Olivér férfiasan lágy hangjával, finoman kezdett, végül rendesen bevadult, jó háromkörösre sikeredett gitárimprovizációjával ért véget a koncert. A ritmusszekció, Herr Attila és Mezőfi ’Fifi’ István pontosan, precízen tették a dolgukat, némi szólóra is kaptak lehetőséget. Elmondható, hogy a Mojo a fesztivál legjobban megszerkesztett koncertjét nagy gondossággal párosulva adta elő.
A hosszú átszerelés után már rendesen besötétedett, az ülőhelyeket mind elfoglalták, így a nézősereg egy része a színpad körül kényszerült állni. Ekkor lépett a közönség elé a Jumping Matt & His Combo. A szájharmonika-virtuóz és fúvós szekcióval kiegészített csapata befogadhatóbb zenével kedveskedett a nagyérdeműnek, mint az előttük bemutatkozók. A főnök fekete ingben a színpad közepén állt, táncolt, ugrált a mikrofonja mögött, míg zenei jobb keze, Szász Ferenc (gitár, vokál) tőle balra játszott. A színpad jobb oldalán a két fúvós, Magda Zsolt (tenor és baritonszaxofon) és Tettamanti Tamás (trombita, szárnykürt, pozan) helyezkedett el, Molnár Dániel (dob) és Csizmadia László (basszusgitár) pedig a színpad hátsó részén foglalt helyet. A boogie-woogie, a rock and roll, a soul és a funky műfajok felé is nyitó, a színpadi show-ra sokat adó Pribojszki Mátyás az utóbbi időben sorra adta ki lemezeit: hol duóban, hol kvartettel, hol egy tizenegy tagú big banddel készített anyaggal rukkolt elő, ezek mind-mind a sokoldalúságát bizonyítják. Eddig – a korai évek Blues Fools lemezeit is beleszámítva – tizennégy lemezt készített, és ez feltétlenül megsüvegelendő.
A koncertet megelőző beszélgetésben Pribojszki elárulta, hogy nemcsak itthon népszerűek, hanem az észak-európai országokban, valamint Belgiumban és Hollandiában is. Az ex-Stones-os Bill Wyman hazai koncertjén örömmel vállalták az előzenekar szerepét, de a teljesen más műfajban utazó veterán Sir Tom Jones felkérésére sem mondtak nemet.
Koncertjük nagyrészt a Dressed Up című, a Custom Big Banddal készült lemezükre épült: hét számot erről az albumról szólaltattak meg. Egy dögös rockkal, a Running Out Of Time-mal kezdtek, majd a Ripoff Raskolnikovval mint társszerzővel komponált Real Good Man című, funky-s beütésű dal hangzott el, hogy aztán egy vadabb ritmusú nóta, a Banging On Your Door jöjjön. Az ezt követő Can’t Make You Stay-t, az előző dalhoz hasonlóan Mátyás vitte a hátán káprázatos rögtönzésével. Sajnos, a kibontakozási lehetőséget adó Zydecola Boogie-ban még sem a szaxofonos, sem a trombitás nem melegedett bele megfelelőképpen az örömzenélésbe. A Soul Stealin’ Mama soulos hangszerelésben alaposan próbára tette Pribojszki énektudását, Szász gitárjátéka ugyanakkor tökéletes volt, és Tettamanti a szárnykürttel újított. Ugyanezt tette Magda is a következő számban, a She’s 19-ben, ahol baritonszaxofonra váltott, de a hosszú, több körben előadott, kromatikus harmonikáján egyre tüzesebben játszó zenekarvezető szólója generálta inkább a vastapsot, és a bátrabb nézők táncoló csoportja is megszállta a zenekar előtti teret. Mátyás egyik saját dalában, a Memphis Soulban ragyogóan énekelt, majd az ezt követő Hard Workin’ Man című shuffle-ban megint az improvizációk számára nyílt lehetőség: Szász teljesen belemelegedett a gitározásba, míg Pribojszki megidézte az Al Wilsonos, öblös harmonika-soundot a Canned Heat hőskorából. A frontember hozta a következő dögös soul nótát is, hogy aztán a Full Time Baby-vel fokozzák a hangulatot. Ha azt mondom, hogy egy hangszeres virgázik, annak kissé pejoratív jelentése van. Nos, Pribojszki Mátyás esetében nem: olyan gyors futamokat, technikailag nehezen megoldható skálázást vitt véghez hangszerén, amiket csak ő tud, és ez a tudás adja hírnevét is. A rockabilly korszakát megidéző dallal (Love Is Fake) lassítottak le ideiglenesen, amelyben a két fúvós vitte a főszerepet, a kelleténél talán hosszabb lélegzetű szólóikkal. A ráadás az egykor Tom Jones-szal előadott Strange Things Happening Everyday című szám volt, és tizenegy óra jócskán elmúlt, mire a művészek letették hangszereiket.
Szöveg: Gróf István, fotó: Kurucz Attila
HendrixFeszt a Kobuci Kertben!
2020-08-19 | koncertajánló
Jimi Hendrix halálának ötvenedik évfordulójára és egyben hagyományteremtő jelleggel szervezik meg szeptember 8-án a Kobuci Kertben az első HendrixFesztet. A közreműködő fellépők már régóta foglalkoznak Hendrix zenéjének, életművének és az általa képviselt szellemiségnek az életben tartásával. A Message To Hendrix és a Hendrix Project tagjai még az analóg világban, a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején ismerkedtek meg a Woodstock-korszak által képviselt rock- és blueszenei hullámmal, melynek hatása a mai napig meghatározza zenei irányultságukat. A szervezők – Tomor Barnabás és Kőmíves ’Stone’ András zenészek – évek óta tervezett álma vált valóra, hogy Budapesten újra legyen Hendrix-ünnep. Reményeik szerint ettől kezdve minden évben megrendezésre kerülhet – más-más, a hazai zenei érában fellelhető zenészekkel és formációkkal – Jimi Hendrix tiszteletére.Közreműködik:
19.40 – 20.30 - Message To Hendrix
Bűdi Szilárd – ének, basszusgitár, Petendi Tamás – gitár, Kottler Ákos – dobok
A 2008-ban alakult power-trió Jimi Hendrix korszakalkotó munkásságát varázsolja a szemünk elé. Az autentikus élmény mellett a srácok egyéniségüket is megcsillantva hozzák létre az improvizációkkal tarkított, ütős produkciót. A trió hangzásvilága már az első percekben, amint együtt kezdtek zenélni, kialakult: feszes tempók, harapós gitár-riffek és magas fokon izzó energia az első daltól az utolsóig, mindez átitatva Hendrix szellemével.
20.40 – 21.30 - Hendrix Project
Lamm Dávid – ének, gitár, Tomor Barnabás – basszusgitár, Molnár Dániel – dobok
2013-ban kezdtek el Hendrix-műsort játszani, de az együttműködésük már két évvel korábban elkezdődött. Mindhármuk számára meghatározó volt Jimi Hendrix változatos zenei világa, így igen hamar ráleltek a közös nevezőre.
21.30–22.00 - Message To Hendrix és Hendrix Project közös finálé
Időpont, helyszín:
2020. szeptember 8. 19.00
Budapest, Kobuci Kert (III. Óbuda, Fő tér 1.,a Zichy-kastély udvara)
Belépő: 2000 Ft (elővételben, online 2020. szeptember 7-ig) | 2500 Ft (a koncert napján, a helyszínen)
Végre fesztiválozhattunk a Balaton partján! Sikeres volt a XIII. Révfülöp Blues seregszemle – 1. nap
2020-08-16 | kritika
Csütörtök este a Meeting Point Band fellépésével kezdődött a tizenharmadik alkalommal megrendezett Révfülöp Blues Fesztivál. A Bergendyvel soul-rockot, a Hobo Blues Bandben bluest, a Magyar Atommal és az Eric Clapton ’70-nel blues-rockot, az Ütött-Kopott Angyallal vokális rockot, a Kex Remake-kel városi zenét játszó Tóth János Rudolf 2014 óta vezeti jelenlegi felállással ezt a formációt. A zenekar főleg a ’60-as, ’70-es évek rock-zenéjét, progresszív rockját, blues-rockját, a hippi világ alkotásait veszi fel repertoárjába, egyedileg visszaadva őket: a legendás dalok magyar fordításban kerülnek előadásra, de a refrének azért angolul hangzanak el. No, nem azért, hogy rájuk ismerjünk, hanem ez maga a „tótjanós kivitel”, és így a nóták mondanivalója is nagyobb hangsúlyt kap. A háromgenerációs együttesben Tóth (1950) a nagy generáció szülöttje, az egyik legbiztosabb kezű hazai basszusgitáros, Zsoldos Tamás (1964) pedig egy fél emberöltővel fiatalabb. A csapat többi tagja közül Csadó Attila gitáros és Móré Attila dobos negyven körüli, míg a billentyűs Gyöngyösi Gábor a harmincas éveiben jár. Elektromos erősítésű banda révén, nem széken ülve, hanem mikrofonjaik mögött állva, balról jobbra a zenekarvezető, a szólógitáros, a basszeros és a billentyűs lakta be a nagy, kényelmes színpadot, mögöttük dübörgött a dobos.
A felvezető riportban Janó elmesélte, hogy az ’50-es, ’60-as születésűek, azaz a nagy generáció tagjai elfogadták azt, hogy a blues az igazat mondja, az öröm mellett a bánatot, a születés mellett a halált is megénekli, éppen ezért nem túl népszerű a mai fiatalok körében. Majd, mielőtt a húrokba csaptak, az ősz zenész megemlítette, hogy a muzsika befogadása kétesélyes: vagy szeretjük, vagy nem. De reméli, hogy az estén az előbbi lesz divatban!
Kezdetként egy vidám, Ray Charles szerezte örökzöld, a Let The Good Times Roll hangzott el magyarul, a refrénje pedig angolul. A zenét visszahelyezve a korába Tóth egy jót döngicsélt a szaxofont helyettesítő kazoon. A Tearing Us Apart Eric Claptontól már kemény rockdal volt, amelyben Csadó is bemutatta szólógitárosi képességeit, Zsoldos basszusfutamaival bélelve. A Blind Faith csodálatos, ’69-ben keletkezett balladájával, a Had To Cry Today-jal folytatták, melyben a hangszerszólók mellett nagyon jó volt hallani Tóth János Rudolf telt, magas, mégis erős hangját. Steve Winwood énekét visszaadni nem kis feladat. Ugyanebben az évben maradva, Claptonnak egy nem túl ismert száma, a What A Bringdown következett, amelyet a rockkorszakot elindító bandájával, a Creammel vett fel. A dalt ismét Csadó Attila emlékezetes gitár imprója tette emlékezetessé. E zeneileg összetett, igényes, ráadásul boldog korszak szerzeménye után az Eric Burdon & War repertoárjából került a révfülöpi hallgatóság elé a Mother Earth, benne a „visszavár az anyaföld” örök igazság tudatosításával. Akkora örömzenét produkált ekkor a csapat, hogy számomra a fesztivál legemlékezetesebb rögtönzései közé került ez a dal, mind a gitár, mind a három körben is a hangszerszólót magához vevő orgonista jóvoltából. Brian Auger, a nagyszerű progresszív orgonista számával, a Thruth-szal folytatódott a billentyűvarázslat, Gyöngyösi ezúttal is kitett magáért. Inkább a szövegek, a mondanivaló került előtérbe abban a hármas saját dalcsokorban (BKV Blues, A nő lassan ölő méreg, Komment bunkó), melyek Tóth szerzeményei, és a Meeting Point tervezett lemezéről válogatták be őket. Az Amerikából indult, majd az egész világot elárasztó hippikultúra hatása a mai napig érezhető, és azok számára, akik már magukra eszméltek abban az időben, még mindig szép, felejthetetlen emlék. Ezt elevenítette meg a Nem találom a hazafelé vezető utam című Blind Faith adaptációval az együttes, újfent Janó velőig ható tenor énekével, és a két szólista rögtönzéseivel feldobva azt. Közeledtünk a mához: Gyöngyösi Gábor énekével egy dögös soul-funky dal hangzott el az önmagáért kiáltó zenei rögtönzésekkel bélelve (Freedom Jazz Dance), majd egy több szólamban elhangzott szám után egy újabb War-nóta, a karibi funky hangulatú Get Down következett, Gábor elektromos pianóval hozott emlékezetes kíséretével. Passzolt hozzá korban, zenében és hangulatban a Cream dala, a Those Were The Days. Csadó és Zsoldos folyamatos szemkontaktusban voltak , ’a la Clapton és Bruce, amikor „egymás ellen” játszották fel a témát. Búcsúzóul Tóth János Rudolf zengte el szólóban a Blues Anthemet. Éneke a vasútállomástól a móló széléig visszhangzott. Egy csupa ritmus blues-rockkal, ismét Winwood örökségéből csemegézve, az I’m A Man című őrülettel fejezte be másfél órás koncertjét a Meeting Point Band.
Némi időt rabló átszerelés után a 2005-ben alakult Jambalaya zenekar következett, persze a szokásos intrójukkal: Mardi Gras-s hangulatban masíroztak elő a nézőtér mögül. A marching alatt mindenki „hordozható” hangszert viselt. Azután a színpadon felállt a banda: középen, lábon billenthető zongorájával a zenekarvezető, Nemes Zoltán (ének, billentyűk), mögötte Szabó Tamás (dob), tőle hátul jobbra Varga Laca (basszusgitár), elől a két fúvós, Albert ’Zotyó’ Zoltán (szaxofonok) és Sóvári Tamás (trombita), majd a színpadon a billentyűs mellett Bellák Miklós (gitár, vokál). Hamisítatlan New Orleans-i zenét közvetítettek, amire megalakulásuk óta esküsznek, és e stílus magyarországi helytartóivá is váltak. Tavaly adták ki hatodik nagylemezüket, amelyről természetesen játszottak dalokat. Az Ain’t Nothing But The Party című fergeteges ritmusú nótával kezdtek, bemutatva a rögtönzések során, hogy a billentyűs, a gitáros és a szaxofonos mesterei hangszereiknek. A neves egykori louisianai formáció, a The Meters dala, a People Say következett ezután, ráhangolva a közönséget erre a jellegzetes műfajra, amely a francia telepesek zydeco zenéje, a jazz, a dixieland, a fekete woodoo hagyományok, valamint az európai rezesbandák hatásának, és a spanyol telepesek, a kreolok zenei örökségének az ötvözete. Az új, Whatever Happens lemezükről a Partisan Second Line, majd megint egy second-line gyöngyszem, az Everything I Do Gonna Be Funky zakatolt át a nézőtéren, hogy újfent az utolsó lemezről a címadó szám, dobja még feljebb a hangulatot. Csütörtök este lévén messze nem volt teltház, de a jelenlévők visszajelzései a fogadókészségüket mutatták, pláne azután, hogy a New Orleans-i zene koronázatlan királyának, Dr. John-nak két szerzeménye is elhangzott. A háromnapos fesztivál csúcsdala szerintem a Right Place, Wrong Time című őrület volt, Bellák szólójával. A What I Won’t Do, szintén gitárközpontú nóta után az I’m Operable blues-funk következett, Albert szaxiszólójával, Nemes briliáns zongorarögtönzésével. Érdekes volt megtapasztalni, hallani a pontos, precíz, kőkemény fúvóskórusokat a számok közepén, majd a dalok hangzatos lezárásakor játszott kódáikat, a pontos, begyakorolt befejezéseket. A koncertjüket egy a’capella énekkari betéttel színesített nótával, a Music Factory-val zárták a budapesti zenészek, ismét Albert ’Zotyó’ Zoltán ötletdús tenorszólójával.
Szöveg: Gróf István, fotó: Kurucz Attila
A felvezető riportban Janó elmesélte, hogy az ’50-es, ’60-as születésűek, azaz a nagy generáció tagjai elfogadták azt, hogy a blues az igazat mondja, az öröm mellett a bánatot, a születés mellett a halált is megénekli, éppen ezért nem túl népszerű a mai fiatalok körében. Majd, mielőtt a húrokba csaptak, az ősz zenész megemlítette, hogy a muzsika befogadása kétesélyes: vagy szeretjük, vagy nem. De reméli, hogy az estén az előbbi lesz divatban!
Kezdetként egy vidám, Ray Charles szerezte örökzöld, a Let The Good Times Roll hangzott el magyarul, a refrénje pedig angolul. A zenét visszahelyezve a korába Tóth egy jót döngicsélt a szaxofont helyettesítő kazoon. A Tearing Us Apart Eric Claptontól már kemény rockdal volt, amelyben Csadó is bemutatta szólógitárosi képességeit, Zsoldos basszusfutamaival bélelve. A Blind Faith csodálatos, ’69-ben keletkezett balladájával, a Had To Cry Today-jal folytatták, melyben a hangszerszólók mellett nagyon jó volt hallani Tóth János Rudolf telt, magas, mégis erős hangját. Steve Winwood énekét visszaadni nem kis feladat. Ugyanebben az évben maradva, Claptonnak egy nem túl ismert száma, a What A Bringdown következett, amelyet a rockkorszakot elindító bandájával, a Creammel vett fel. A dalt ismét Csadó Attila emlékezetes gitár imprója tette emlékezetessé. E zeneileg összetett, igényes, ráadásul boldog korszak szerzeménye után az Eric Burdon & War repertoárjából került a révfülöpi hallgatóság elé a Mother Earth, benne a „visszavár az anyaföld” örök igazság tudatosításával. Akkora örömzenét produkált ekkor a csapat, hogy számomra a fesztivál legemlékezetesebb rögtönzései közé került ez a dal, mind a gitár, mind a három körben is a hangszerszólót magához vevő orgonista jóvoltából. Brian Auger, a nagyszerű progresszív orgonista számával, a Thruth-szal folytatódott a billentyűvarázslat, Gyöngyösi ezúttal is kitett magáért. Inkább a szövegek, a mondanivaló került előtérbe abban a hármas saját dalcsokorban (BKV Blues, A nő lassan ölő méreg, Komment bunkó), melyek Tóth szerzeményei, és a Meeting Point tervezett lemezéről válogatták be őket. Az Amerikából indult, majd az egész világot elárasztó hippikultúra hatása a mai napig érezhető, és azok számára, akik már magukra eszméltek abban az időben, még mindig szép, felejthetetlen emlék. Ezt elevenítette meg a Nem találom a hazafelé vezető utam című Blind Faith adaptációval az együttes, újfent Janó velőig ható tenor énekével, és a két szólista rögtönzéseivel feldobva azt. Közeledtünk a mához: Gyöngyösi Gábor énekével egy dögös soul-funky dal hangzott el az önmagáért kiáltó zenei rögtönzésekkel bélelve (Freedom Jazz Dance), majd egy több szólamban elhangzott szám után egy újabb War-nóta, a karibi funky hangulatú Get Down következett, Gábor elektromos pianóval hozott emlékezetes kíséretével. Passzolt hozzá korban, zenében és hangulatban a Cream dala, a Those Were The Days. Csadó és Zsoldos folyamatos szemkontaktusban voltak , ’a la Clapton és Bruce, amikor „egymás ellen” játszották fel a témát. Búcsúzóul Tóth János Rudolf zengte el szólóban a Blues Anthemet. Éneke a vasútállomástól a móló széléig visszhangzott. Egy csupa ritmus blues-rockkal, ismét Winwood örökségéből csemegézve, az I’m A Man című őrülettel fejezte be másfél órás koncertjét a Meeting Point Band.
Némi időt rabló átszerelés után a 2005-ben alakult Jambalaya zenekar következett, persze a szokásos intrójukkal: Mardi Gras-s hangulatban masíroztak elő a nézőtér mögül. A marching alatt mindenki „hordozható” hangszert viselt. Azután a színpadon felállt a banda: középen, lábon billenthető zongorájával a zenekarvezető, Nemes Zoltán (ének, billentyűk), mögötte Szabó Tamás (dob), tőle hátul jobbra Varga Laca (basszusgitár), elől a két fúvós, Albert ’Zotyó’ Zoltán (szaxofonok) és Sóvári Tamás (trombita), majd a színpadon a billentyűs mellett Bellák Miklós (gitár, vokál). Hamisítatlan New Orleans-i zenét közvetítettek, amire megalakulásuk óta esküsznek, és e stílus magyarországi helytartóivá is váltak. Tavaly adták ki hatodik nagylemezüket, amelyről természetesen játszottak dalokat. Az Ain’t Nothing But The Party című fergeteges ritmusú nótával kezdtek, bemutatva a rögtönzések során, hogy a billentyűs, a gitáros és a szaxofonos mesterei hangszereiknek. A neves egykori louisianai formáció, a The Meters dala, a People Say következett ezután, ráhangolva a közönséget erre a jellegzetes műfajra, amely a francia telepesek zydeco zenéje, a jazz, a dixieland, a fekete woodoo hagyományok, valamint az európai rezesbandák hatásának, és a spanyol telepesek, a kreolok zenei örökségének az ötvözete. Az új, Whatever Happens lemezükről a Partisan Second Line, majd megint egy second-line gyöngyszem, az Everything I Do Gonna Be Funky zakatolt át a nézőtéren, hogy újfent az utolsó lemezről a címadó szám, dobja még feljebb a hangulatot. Csütörtök este lévén messze nem volt teltház, de a jelenlévők visszajelzései a fogadókészségüket mutatták, pláne azután, hogy a New Orleans-i zene koronázatlan királyának, Dr. John-nak két szerzeménye is elhangzott. A háromnapos fesztivál csúcsdala szerintem a Right Place, Wrong Time című őrület volt, Bellák szólójával. A What I Won’t Do, szintén gitárközpontú nóta után az I’m Operable blues-funk következett, Albert szaxiszólójával, Nemes briliáns zongorarögtönzésével. Érdekes volt megtapasztalni, hallani a pontos, precíz, kőkemény fúvóskórusokat a számok közepén, majd a dalok hangzatos lezárásakor játszott kódáikat, a pontos, begyakorolt befejezéseket. A koncertjüket egy a’capella énekkari betéttel színesített nótával, a Music Factory-val zárták a budapesti zenészek, ismét Albert ’Zotyó’ Zoltán ötletdús tenorszólójával.
Szöveg: Gróf István, fotó: Kurucz Attila
Little G Weevil: Produktív volt az elmúlt néhány hónap
2020-08-09 | beszélgetések
Little G Weevil áprilisban Let It Rain címmel single-t adott ki, majd a napokban négyszámos EP-vel jelentkezett. A többszörösen díjnyertes muzsikus erről, a koronavírus-járvány zeneiparra gyakorolt hatásáról, és a jövőbeli terveiről is beszélt az alábbi mini interjúban.
Hogyan élted meg a koronavírus-járvány kezdeti szigorú járványügyi rendelkezéseit? Mivel töltötted az idődet?
Megmondom őszintén, én elég antiszociális üzemmódban élem az életem már jó két-három éve. Sok időt töltök egyedül, rengeteget gondolkodom, elmélkedek, zenével, angol nyelvvel, történelem-kutatással stb. foglalkozom, tehát nem unatkozom soha. Most ráadásul írom a könyvemet, amit ebben a hónapban kell leadnom, így – bármennyire is furcsa – csak azt sajnálom, hogy ez a vírus egyáltalán létezik, és szeretném, ha minél hamarabb, minél kevesebb bajt okozva egyszerűen túlesnénk az általa okozott gondokon. Van két gyerekem, idős szüleim. Hogyan tervezhet bármit is így az ember? Szóval én nem problémázok a rendelkezések miatt, csinálom, amit lehet, amit meg nem lehet, azt nem. Az egyik gyerekem Londonban, a másik Atlantában él. Napi szinten nézem az ottani híreket, amelyek közel sem pozitívak. Mi Magyarországon még szerencsések vagyunk, maradjon is így!
Mennyire hatott a kreativitásodra ez az időszak?
Nézd, megittam néhány liter pálinkát. Haha... De a viccet félretéve, kiadtam egy single-t áprilisban Dionne Bennett és az elektromos zenekar közreműködésével, most meg egy EP-t négy dallal és az akusztikus bandával. Lassan kész a könyv, tehát mindenképp produktív volt az elmúlt néhány hónap, vírus ide vagy oda.
Szerinted milyen hatással lesz a zeneiparra a járvány?
Ezzel kapcsolatban talán annyit kell megértenie a nem szakmabeli publikumnak, hogy jelenleg a világon a könnyűzene az egyetlen művészeti ágazat, ahol egy dalt vagy lemezt, azaz egy kész szellemi terméket bárki gyakorlatilag ingyen megkaphat a digitális stream-rendszernek köszönhetően. A szobrász vagy a festőművész sem dobálja ki az ablakon az alkotásait, nekünk pedig a bevételi forrást a koncertek jelentik. Szóval örülök, hogy valamilyen formában, de tudunk ismét játszani itthon, mert az amerikai vagy angol kollégáim szó szerint éhen halnak lassan. Én egy szót sem szólok, csak lehessen menni, be a cuccot a kocsiba, és gyerünk, nem érdekel, mekkora a nézőközönség. Május 28-án tudtommal én voltam az első muzsikus itthon, aki közönség előtt játszott két hónap karantén után. A Muzikumban ott volt ötven ember, és a két kezemet összetettem, annyira hálás voltam!
Valamikor ez a vírus csak eltűnik, és el lehet kezdeni építeni a jövőt, ami pozitív hatással lesz a hazai zenészek életére és munkájára. Van ez a könnyűzenei stratégia, amiről biztos hallottál. Remélem, elfogadják, és rögtön elkezdhetünk dolgozni. Tegnap is késő lett volna.
A napokban jelent meg egy új EP-d. Mit kell tudni róla?
A Fish Tank című EP négy saját dalt tartalmaz, és az Acoustic Band tagjaival követtük el: Pengő Csaba nagybőgőn, K.C. Brown szájharmonikán játszik, én pedig gitározok, énekelek, illetve három dalban dobolok is. Az élő EP-bemutatón a dobos Tiszai Vivien lesz. Szeptember 18-án a Muzikumban mutatjuk be az anyagot, ahol a marokkói Said Tichiti Gnawa Quartet is szerepel majd. Gyönyörű, blues-os este lesz. A jegyek már kaphatók a tixa.hu-n.
Milyen terveid vannak az elkövetkező időszakra? Merre fogsz koncertezni?
Most a szeptemberi EP-bemutatókra készülünk, Viviennel kiegészülve. Budapest, Pécs, Csongrád és Kecskemét. Aztán tartok egy kis szünetet ősszel. November végén a könyv és a nagylemez egyszerre jön ki a tervek szerint, de erről még nem árulhatok el többet. Adja Isten, hogy sikerüljön! De ahogy a Vasti (Vastag Gábor – a szerk.) szokta mondani, az a lényeg, hogy az egészség meglegyen. Haha... Vigyázzatok magatokra, és köszi az érdeklődést!
Szöveg: hoati, fotó: Nagy János
Hogyan élted meg a koronavírus-járvány kezdeti szigorú járványügyi rendelkezéseit? Mivel töltötted az idődet?
Megmondom őszintén, én elég antiszociális üzemmódban élem az életem már jó két-három éve. Sok időt töltök egyedül, rengeteget gondolkodom, elmélkedek, zenével, angol nyelvvel, történelem-kutatással stb. foglalkozom, tehát nem unatkozom soha. Most ráadásul írom a könyvemet, amit ebben a hónapban kell leadnom, így – bármennyire is furcsa – csak azt sajnálom, hogy ez a vírus egyáltalán létezik, és szeretném, ha minél hamarabb, minél kevesebb bajt okozva egyszerűen túlesnénk az általa okozott gondokon. Van két gyerekem, idős szüleim. Hogyan tervezhet bármit is így az ember? Szóval én nem problémázok a rendelkezések miatt, csinálom, amit lehet, amit meg nem lehet, azt nem. Az egyik gyerekem Londonban, a másik Atlantában él. Napi szinten nézem az ottani híreket, amelyek közel sem pozitívak. Mi Magyarországon még szerencsések vagyunk, maradjon is így!
Mennyire hatott a kreativitásodra ez az időszak?
Nézd, megittam néhány liter pálinkát. Haha... De a viccet félretéve, kiadtam egy single-t áprilisban Dionne Bennett és az elektromos zenekar közreműködésével, most meg egy EP-t négy dallal és az akusztikus bandával. Lassan kész a könyv, tehát mindenképp produktív volt az elmúlt néhány hónap, vírus ide vagy oda.
Szerinted milyen hatással lesz a zeneiparra a járvány?
Ezzel kapcsolatban talán annyit kell megértenie a nem szakmabeli publikumnak, hogy jelenleg a világon a könnyűzene az egyetlen művészeti ágazat, ahol egy dalt vagy lemezt, azaz egy kész szellemi terméket bárki gyakorlatilag ingyen megkaphat a digitális stream-rendszernek köszönhetően. A szobrász vagy a festőművész sem dobálja ki az ablakon az alkotásait, nekünk pedig a bevételi forrást a koncertek jelentik. Szóval örülök, hogy valamilyen formában, de tudunk ismét játszani itthon, mert az amerikai vagy angol kollégáim szó szerint éhen halnak lassan. Én egy szót sem szólok, csak lehessen menni, be a cuccot a kocsiba, és gyerünk, nem érdekel, mekkora a nézőközönség. Május 28-án tudtommal én voltam az első muzsikus itthon, aki közönség előtt játszott két hónap karantén után. A Muzikumban ott volt ötven ember, és a két kezemet összetettem, annyira hálás voltam!
Valamikor ez a vírus csak eltűnik, és el lehet kezdeni építeni a jövőt, ami pozitív hatással lesz a hazai zenészek életére és munkájára. Van ez a könnyűzenei stratégia, amiről biztos hallottál. Remélem, elfogadják, és rögtön elkezdhetünk dolgozni. Tegnap is késő lett volna.
A napokban jelent meg egy új EP-d. Mit kell tudni róla?
A Fish Tank című EP négy saját dalt tartalmaz, és az Acoustic Band tagjaival követtük el: Pengő Csaba nagybőgőn, K.C. Brown szájharmonikán játszik, én pedig gitározok, énekelek, illetve három dalban dobolok is. Az élő EP-bemutatón a dobos Tiszai Vivien lesz. Szeptember 18-án a Muzikumban mutatjuk be az anyagot, ahol a marokkói Said Tichiti Gnawa Quartet is szerepel majd. Gyönyörű, blues-os este lesz. A jegyek már kaphatók a tixa.hu-n.
Milyen terveid vannak az elkövetkező időszakra? Merre fogsz koncertezni?
Most a szeptemberi EP-bemutatókra készülünk, Viviennel kiegészülve. Budapest, Pécs, Csongrád és Kecskemét. Aztán tartok egy kis szünetet ősszel. November végén a könyv és a nagylemez egyszerre jön ki a tervek szerint, de erről még nem árulhatok el többet. Adja Isten, hogy sikerüljön! De ahogy a Vasti (Vastag Gábor – a szerk.) szokta mondani, az a lényeg, hogy az egészség meglegyen. Haha... Vigyázzatok magatokra, és köszi az érdeklődést!
Szöveg: hoati, fotó: Nagy János
AG Weinberger a hazaszeretetről énekel
2020-08-03 | hír
AG Weinberger, azaz Weinberger Attila gitáros, énekes, zeneszerző, dalszövegíró, producer, a blues zene romániai meghonosítója. Pályafutása során számtalan országban koncertezett, 2000-es években hét esztendőt élt az Egyesült Államokban, megjárta a műfaj legendás klubjait, és egy nagysikerű lemezt is rögzített Nashville-ben. Az eddigi utolsó albuma, a Reborn kilenc hónapig megszakítás nélkül szerepelt az amerikai Roots Music Reports Top50-es listáján, és elnyerte „Az év lemeze” címet Romániában. A nagyváradi születésű zenész két éve Magyarországra költözött, ez volt a nyolcadik alkalom, hogy nulláról kezdett mindent. Eddig kizárólag a szakmai kíváncsiság játszott szerepet abban, hogy a változás útjára lépjen, most viszont egy szerelem vált olyan fontossá számára, hogy mindent maga mögött hagyjon. Weinberger az elmúlt napokban jelentette meg első magyar nyelvű videóját Hazafele címmel. „Mikor néha az ember megáll egy kicsit, megpihen és leltározni kezdi összegyűjtött tapasztalatait, örömeit, félelmeit, sajnálatait és reményeit, nagy esély van arra, hogy rájöjjön, mik a fontos dolgok az életében. Persze ez nem sikerül mindig, mert tudjuk ugye, hogy rengeteg körülöttünk a fényesen leselkedő csapda. Ha esetleg mégis lehetősége adódik dalokat írni ezekről a dolgokról, akkor egy őszinte ember lelkében felébredhet egyfajta felelősségtudat is” – nyilatkozta a dalról. „Nézd, Nagyváradon születtem, nem volt könnyű, de feldolgoztam és megértettem a helyzetemet. Ebből a hátrányból sikerült egy komoly karriert felépítenem. Sokfelé jártam a világban, próbáltam szerencsémet, nekimentem a nagy kihívásoknak, de valahogy sehol sem volt rendben, valami hiányzott. Aztán két évvel ezelőtt Magyarországra költöztem. Itt értettem meg azt az érzést, amihez mindannyiunknak joga van. Itt értettem meg mit jelent a hazaszeretet, mit jelent a valahová tartozás. Ebből dalt kellett írjak, így lett a Hazafelé” – zárta szavait az ötvenes éveiben járó muzsikus.
hoati
hoati
