Archívum
A Blues Blast Music Awards díjazottjai
2021-08-27 | hír
Augusztus 25-én nyilvánosságra hozták a Blues Blast Music Awards győzteseinek nevét. A jelöltek névsorát a Blues Blast Magazine munkatársai, zenei szakírók, rádiós műsorvezetők, fesztiválok támogatói, szórakozóhelyek tulajdonosai és egyéb zeneipari szakemberek állították össze. A szavazásra mindazok jogosultak voltak, akik feliratkoztak a több mint 90 országból több mint 40000 feliratkozóval rendelkező online bluesmagazin hírlevelére.
A díjazottak:
Contemporary Blues Album
Shemekia Copeland - Uncivil War
Traditional Blues Album
Elvin Bishop and Charlie Musselwhite - 100 Years Of Blues
Soul Blues Album
Curtis Salgado - Damage Control
Rock Blues Album
Walter Trout - Ordinary Madness
Acoustic Blues Album
Catfish Keith - Blues At Midnight
Live Blues Album
Kenny Wayne Shepherd - Straight To You: Live
Historical Or Vintage Recording
Little Richard - Southern Child
New Artist Debut Album
Veronica Lewis - You Ain't Unlucky
Blues Band
Sugar Ray & The Bluetones
Male Blues Artist
Bobby Rush
Female Blues Artist
Shemekia Copeland
Sean Costello Rising Star Award
Veronica Lewis
hoati
A díjazottak:
Contemporary Blues Album
Shemekia Copeland - Uncivil War
Traditional Blues Album
Elvin Bishop and Charlie Musselwhite - 100 Years Of Blues
Soul Blues Album
Curtis Salgado - Damage Control
Rock Blues Album
Walter Trout - Ordinary Madness
Acoustic Blues Album
Catfish Keith - Blues At Midnight
Live Blues Album
Kenny Wayne Shepherd - Straight To You: Live
Historical Or Vintage Recording
Little Richard - Southern Child
New Artist Debut Album
Veronica Lewis - You Ain't Unlucky
Blues Band
Sugar Ray & The Bluetones
Male Blues Artist
Bobby Rush
Female Blues Artist
Shemekia Copeland
Sean Costello Rising Star Award
Veronica Lewis
hoati
HendrixFeszt a Muzikum Kertben
2021-08-24 | koncertajánló
2021. szeptember 9-én második alkalommal kerül megrendezésre a HendrixFeszt, melynek az budapesti Muzikum Klub ad otthont. A fesztivált Tomor Barnabás és Kőmíves ’Stone’ András hívták életre 2020-ban, Jimi Hendrix halálának 50. évfordulója alkalmából, és tavaly a Kobuci Kertben rendezték meg nagy sikerrel. Az idei eseményen – tematikusan – Hendrix két meghatározó korszakát vették alapul. Az est három fellépőt foglal magában: 19:40-kor Király Martina jazzénekes és Sütő Márton gitáros „Hendrix Acoustic” összeállítása nyitja meg a minifesztivált, 20:20-kor a Hendrix Project (Lamm Dávid – gitár, ének, Tomor Barnabás – basszusgitár, Molnár Dániel – dobok) és vendégük, Bartók Máté szaxofonos a „Band of Gypsys” korszakot idézik meg jazz-rockos felfogásban, 21:20-kor pedig a Message To Hendrix (Petendi Tamás – gitár, Bűdi Szilárd – basszusgitár, ének, Kottler Ákos – dobok) „Experience” műsora következik. A napot egy közös finálé zárja.hoati
Bob Corritore & Friends: Spider In My Stew
2021-08-21 | kritika
Bob Corritore napjaink egyik legaktívabb és legkeresettebb bluesszájharmonikása. A hatvanas évei közepén járó zenész már fiatalkora óta sokat tesz a blues műfaj népszerűsítése, életben tartása érdekében. Játékát több mint száz lemezen hallhatjuk, mellette producerként ténykedik, és 1984-től műsorvezető a KJZZ rádióállomásnál. A Those Lowdown Blues című műsorát 2007-ben a Blues Foundation Keeping The Blues Alive-díjjal jutalmazta. 1991-ben The Rhythm Room néven klubot nyitott, mely egyfajta katalizátorként szolgál zenei projektjeihez: a phoenixi klubban a meghívott zenészeket saját együttesével, a The Rhythm Room All-Starsszal kíséri, és ilyenkor rendszerint stúdióba is vonulnak egy-egy dalt rögzíteni. Corritore új albuma ilyen alkalmakkor feljátszott nótákat tartalmaz, csakúgy, mint több korábbi lemeze. A Spider In My Stew rögzítésében közel negyven, a nemzetközi bluesszcéna élvonalához tartozó zenész vett részt. A közreműködők közül hárman, Sugaray Rayford, Johnny Rawls és Lurrie Bell saját dalukat adják elő. A hazánkban néhány éve megfordult Bell éneke és gitárjátéka még a címadó darabban hallható. Nem ez az egyetlen Muddy Waters-dal az albumon, hiszen a repertoárba a Don’t Mess With The Messer és a Wang Dang Doodle is bekerült. Az előbbi, kevésbé ismert nótát Diunna Greenleaf, az utóbbi klasszikust Shy Perry énekli. Alabama Mike hangja három szerzeményben (Whatcha Gonne Do When Your Baby Leaves You, Drop Anchor, Look Out) csendül fel. A lemez záródala a I Shall Be Released. Az 1967-ben született Bob Dylan-nóta kissé kilóg a repertoárból. A kísérőzenészek között olyan kiváló muzsikusokat találunk, mint Bob Margolin, Junior Watson, Kid Ramos, L.A. Jones, Jimi Primetime Smith, Doug James, Fred Kaplan, Bob Welsh és Brian Fahey. Bob Corritore két albuma, a Harmonica Blues és a Don’t Let The Devil Ride! rangos elismerésben részesült, most a Spider In My Stew is nyugodtan odahelyezhető melléjük.VizzTone Label Group/SWMAF Records, 2021
hoati
Új klip a Pablo and the Escobars-tól
2021-08-16 | hír
Akusztikus dalt jelentetett meg a Pablo and the Escobars. Juanita (Monostori Kata) és Pablo (Takács Tibor) Stevie Ray Vaughan Pride And Joy című szerzeményét dolgozta fel egy szál gitárral, és forgatott rá klipet Don Miguel (Faigl Zoltán) segítségével. A videós utómunkát Kárpáti Roland, a masteringet Koncz Mátyás készítette. A zenekar az elmúlt hónapokban keveset hallatott magáról a dobos, Kicsi Alejandro (Molnár Eddy) kórházba kerülése miatt. A most megjelent videó már előfutára a Where The Sun Goes Down című dalra forgatott klipnek, amelynek jelenleg az utómunkái zajlanak, Kerecsen László (Syndrome Production) irányításával. A tavaly ősszel alakult blues-rock csapat már dolgozik a következő EP-jén is, ami várhatóan öt új nótát tartalmaz majd, megjelenése pedig októberre várható.
hoatiInterjú a tízéves The Mojo zenekarral
2021-08-13 | beszélgetések
A Mojo Workings 2011-ben Budapesten jött létre, a nevüket 2018 végén The Mojo-ra változtatták. A csapat kezdetben trió felállásban zenélt, 2014-ben csatlakozott hozzájuk Pengő Csaba és Mezőfi István. A zenekar fennállásának tizedik évfordulója alkalmából kértem fel interjúra a három alapító tagot, Honfi Imre Olivért, Horváth Jánost és Szabó Tamást.
A Mojo megalakulása előtt milyen együttesekben zenéltél?
Olivér: Sok zenekarban játszottam, a legkülönfélébb stílusokban, a Fővárosi Nagycirkusztól a Neotonig. Amiket kiemelnék, az a Blues Condition, a Police Line és az Anna and the Barbies.
János: Klasszikus gitárt tanultam zeneiskolában, a tábortűzi dalokat leszámítva a könnyűzene, különösen a blues csak később jött be az életembe. Az első említésre méltó próbálkozásom a Slowhand zenekar volt, amit én alapítottam a kétezres évek elején, egy Eric Clapton-tribute formáció. Aztán jött a Macskaköröm, egy zenés-irodalmi produkció, ami Márai Sándor Füveskönyvét dolgozta fel, itt ismerkedtünk meg Olivérrel. Továbbá alapítója voltam egy itt élő amerikai énekes-gitáros, Jonathan C. Nelson együttesének is. Aztán jött, úgy emlékszem pár év szünet meg keresgélés, és utána kezdtünk duózni Olival.
Sokáig Jánossal duóban játszottatok. Honnét az ismeretségetek?
Olivér: Egy zenesulis basszusgitáros barátom, Hernádi Dávid zenélt együtt Jánossal egy Clapton-tribute zenekarban, aztán amikor a Macskaköröm formáció, aminek alapító tagja voltam, akusztikus gitárost keresett, Dávid akkor Jánost hívta el. Innen a külföldi munkáim miatt kikerültem, de Jánossal megmaradt a kapcsolat, és mikor épp itthon voltam, összejártunk muzsikálni. A többi már történelem.
Hogyan ismertétek meg Tamást? Melyikőtök ötlete volt, hogy létrehozzatok egy közös zenekart?
János: 2010 körül élte fénykorát az R33, Jonathannel nekünk is ott volt a próbatermünk, és volt egy zenészkocsma-klub a szomszédban, ahová szinte csak a környéken próbáló zenészek jártak, rendszeresen spontán zenélések alakultak ki. Itt találkoztam Jencivel (Fekete Jenő), akivel aztán néhányszor muzsikáltunk még a Fészek Klubban, meg itt-ott. Egyszer a Picasso Pointban is beszálltam, amikor Jenő a Tamással játszott duóban, csak Tamás késett egy másik koncertje miatt. Meg is lepődött alaposan, mikor megérkezett, és azt látta, hogy Jenci már játszik valaki mással a színpadon. De aztán jót zenéltünk együtt, és a következő alkalomra, mikor én Olivérrel léptem fel ugyanitt, meghívtam Tamást. Akkor persze csak feldolgozásokat játszottunk, amiket mindannyian ismertünk, de rögtön jól tudtunk együtt muzsikálni. Hogy a folytatás pontosan kinek az ötlete volt, azt már nem is tudom, elég magától értetődő volt. Ettől fogva elkezdtünk együtt zenélni, aztán 2011-ben már komolyabban dolgozni, próbálni és saját számokat, felvételeket készíteni.
Az együttes sok érési fázison ment keresztül. Hogy látod, mikorra találtátok meg a saját hangotokat?
Olivér: Nem tudom, hogy megtaláltuk-e, szerintem ez folyamatosan alakul. Az biztos, hogy a háromszólamú éneklés ad egyfajta karaktert a hangzásunknak. Ezt szinte az első próbán felfedeztük. Ugyanakkor ugyanúgy szeretjük a tradicionális Old Cinema Session lemezünket, mint a progresszívebb The Mojo-t. Ha ez a jó értelemben vett eklektika saját hangnak számít, akkor ezt viszont már a kezdetekkor megleltük.
Ma már a zenekarok szinte mindent önerőből oldanak meg. Nálatok kialakult valamiféle feladatmegosztás?
János: Igen, mi is mindent önerőből csinálunk. Ha zenei szempontból nézzük a feladatmegosztást, akkor a Mojo-t követők azt hiszem, már tudják, hogy a saját számokat Olivér írja, általában meg is hangszereli. Aztán ezeket a demóverziókat elkezdjük boncolgatni, a zenekarra formálni. Tamás szokta hozzátenni a tradicionális, autentikus blueselemeket, ha olyan a nóta, adott esetben a hangzásokat, illetve egy-egy feldolgozás ötletét is mostanában ő hozza. Én meg afféle szerkesztőként megpróbálom kihúzatni a túl sok zenei fordulatot, hogy egyszerűsödjön, jobban gördüljön egy-egy nóta. Ha az együttes életét vesszük, akkor a képi világunkért Tamás felel, legyen szó a zenekari fotózások témájáról, klipforgatásról, lemezborítókról, a saját plakátjainkról stb. A koncertek szervezését szintén ő viszi, néha besegítek én is. Olivér szokta a saját készítésű felvételeink hangrögzítését vezényelni, kitalálja a mikrofonozást, felvételtechnikát, meg ami szükséges. Én csinálom a csapat Facebook-oldalát, az esetleges pályázatokat különböző támogatásokra, illetve az eddig megjelent hat lemezünkből négyet én kevertem és mastereltem.
Vannak együttesek, melyek klubot működtetnek, ahol vendégzenészekkel kiegészítve rendszeresen fellépnek. Részetekről nem merült még fel egy ilyen létrehozásának a gondolata?
János: Amikor kezdtük trióban, akkor a zenekaros koncertek is úgy jöttek létre, hogy vendégekkel egészültünk ki, aztán Pengő Csabi nagybőgővel-basszusgitárral és Mezőfi ’Fifi’ István dobokkal az együttes tagjai lettek. Ma már jobban szeretünk így, öten koncertezni, mert sokkal szélesebbek a zenei lehetőségeink. Rendszeres klubot nemigen tud szerintem ma már senki csinálni, a jóval nagyobb közönséget vonzó zenekarok is csak egy-egy koncertet engedhetnek meg maguknak egy szezonban Budapesten, mert olyan nagy a programkínálat, hogy a többi nem lenne rentábilis. Mi nyáron fixen egy Kobuci Kertet, ősszel-tavasszal egy-egy Muzikum Klub & Bisztróbeli koncertet tudunk tartani a fővárosban, ezen felül vannak a vidéki fellépéseink, ahová pedig, néhány kivétellel, inkább két-három évente hívnak vissza egy zenekart, legyen az klub vagy fesztivál.
Júniusban a budapesti Gondola sétahajón ünnepeltétek a zenekar tizedik születésnapját, augusztus 24-én a Kobuciban tartjátok a Tim Lotharral közös, még tavaly megjelent Old Cinema Session című lemezetek bemutatóját. A jubileumi év kapcsán terveztek még valamit?
Tamás: A tizedik évünk alkalmából nincsenek egyéb terveink. Tavaly, a pandémia közepette készítettünk két lemezt. Még március első napjaiban jelent meg Timmel a második közös albumunk, ami Old Cinema Session címmel látott napvilágot, és amit a járványügyi intézkedések miatt nem tudtunk koncerten bemutatni. Aztán szeptemberben kiadtuk a csapat negyedik sorlemezét MOJO néven, de leszámítva a Kobuci Kertben tartott lemezbemutatót, ezt az anyagot sem tudtuk máshol eljátszani. Idén remélhetőleg egy miniturnéval be tudjuk pótolni a lemezbemutatót Tim Lotharral együtt, illetve az őszi szezonban néhány városban és fesztiválon eljátszani az új, saját lemezünk anyagát. Szeretnénk, ha az új album dalait minél többen megismernék. Sajnos, a vírus sok mindent megváltoztatott, felforgatott, és most újra kell rendezni a sorokat. Egyébként a születésnapi koncertünk nagyon jó hangulatú volt, pont amilyennek szerettük volna. Nagyon sok, számunkra kedves ismerős eljött a koncertre, akik szinte a kezdetektől fogva segítették a munkánkat. Egy ilyen alkalom rádöbbent arra, hogy mennyi mindent köszönhetünk a háttérembereknek.
Milyen volt, és hogy zajlott a közös munka Tim Lotharral?
Tamás: A most bemutatásra kerülő lemez, ahogy már említettem, a második a sorban. Az első, Traveling Blues Nights című közös albumunkat egy korábbi koncertturné élő felvételeinek anyagából szerkesztettük össze, külön érdekessége, hogy kedves kollégánk, Mazura János tubás hozta a basszusfunkciót. Az Old Cinema Session CD-n az alapcsapat játszik, Pengő Csaba nagybőgőzik, Fifi dobol. A lemezen tradicionális bluesokat dolgoztunk fel, főleg a ’20-as és ’30-as évek folkelőadóinak szerzeményeit, és az anyagot egy régi, ma már nem működő moziban vettük fel. A korai bluesfelvételekhez hasonlóan a számok rögzítése egy térben, élőben játszva történt. Nekünk rekordnak számító időtartamban, mindössze másfél nap alatt rögzítettünk, hangszereltünk meg tíz nótát. Valójában a tradicionális blueszenekarok körében ez egyáltalában nem ritka dolog, inkább csak számunkra volt érdekes tapasztalat és kihívás. Tim szándékosan nem is akart rákészülni a felvételre, nem agyalt a számok szerkezetén, sőt az is nagyrészt ott derült ki, hogy egyáltalán melyik dalokat fogjuk játszani.
Az elmúlt években jócskán megváltoztak a zenehallgatási szokások. Hogy látod, van még értelme lemezt készíteni?
Tamás: Szerintem ez a folyamat már tíz-egynéhány elkezdődött. Mára egy alkotó zenekarnak, zenésznek nem feltétlen a lemezekből kitermelt profit a legfontosabb. Tény, hogy nem árt, ha hasznot hoz a konyhára, de valójában az a lemezpiac, ami jellemző volt a hetvenes-nyolcvanas években, még a CD-k megjelenése előtt, mára már eltűnt. Ugyan vissza-visszakacsintgat megint a bakelit, a bakeliten megjelent zenék, de valójában az ahhoz kapcsolódó lemezhallgatási kultúra már nem jön vissza, mert nem engedi meg a világunk diktálta tempó. Helyette számos más formája lett a zenehallgatásnak és -vásárlásnak, amiről persze lehetne oldalakat írni, hogy jó, vagy nem jó. Az is megváltozott, amit az emberek hallgatnak, és ahol hallgatják. Ma alapdolog például kocsiban zenét hallgatni, ellentétben a régmúlttal, amikor luxusnak számított, ha mondjuk egy Ladában vagy egy mikrobuszban volt kazettás magnó. Az újdonság habzsolása, vagy éppen a hiányok pótlása már teljesen ösztönünkké vált, kell, mert mi lesz majd, ha a dolgokról lemaradunk. Ez az egyik oldal, viszont nekünk, zenészeknek a lemezkészítés az egyetlen olyan momentum, amivel bizonyíthatjuk, hogy létezünk mint zenészek, előadók, alkotók. A koncerteken a hang elszáll, és csak egy emlék marad, ami idővel torzul, szépül, vagy éppen feledésbe merül. Egy festőnek is festeni kell, és alkotni kell ahhoz, hogy létezzen önmaga számára, akár közzé akarja tenni a művét, akár nem. Az megint egy másik kérdés, hogy eljut-e, vagy hogyan jut el a produktum a hallgatóhoz, a vevőhöz. Én a nagyobb problémát nem is a mérhetetlen mennyiségű új zene megjelenésében látom, hanem abban, hogy a zenével foglalkozó közlési csatornák, rádiók, tévéadók, internetes portálok lehetőségei is szűkülnek, vagyis kénytelenek szűrni, mert kevés a hely és az idő. Ráadásul ugyanúgy a nyakukban van a kényszerű profittermelés, mint a gazdaság más ágazataiban. Én maradi vagyok ebben a kérdésben, nekem mindig is fontos lesz egy új album, amit a kézben lehet tartani, nézegetni a borítót, olvasni a szövegeket, mert tudom, milyen hatalmas a különbség, hogy egy zeneletöltő portálon hallgatsz zenét, vagy a kezedben tartod a korongot. Bár ma már egy lemez megjelenésének szinte semmilyen hírértéke nincs önmagában (többnyire mindig hozzá kell kapcsolni valami extrát), nekünk és talán a hallgatóságnak is fontos, hogy megjelenik a zenénk valamilyen hanghordozón, tudatva a világgal, hogy egy korszakot lezártunk, vagy éppen elkezdtünk. Szerintem ez nagyon fontos!
Mi az a momentum az elmúlt tíz évből, amire a legszívesebben visszaemlékeztek?
Olivér: A külföldi muzsikálások mellett az Old Cinema Session című, Tim Lotharral közös lemezünk munkálatait az elejétől a végéig imádtam.
János: Nagyon szerettem a Mojo acoustic-koncertet, mert az tényleg olyan volt, mint egy MTV unplugged, abból a szempontból, hogy tényleg minden hangszer akusztikus volt, teljesen áthangszereltük emiatt a nótákat. Nagyon nagy élmény és tapasztalat volt a European Blues Challenge Olaszországban, egyébként is minden külföldi fellépés komoly feltöltődés, mert ilyenkor megbizonyosodunk arról, hogy nemzetközi szinten is megálljuk a helyünket. És nagyon élvezem a felvételkészítést, az utómunkát, azt a folyamatot, ahogyan hosszú szöszmötölés után megszületik egy nóta, és aztán megszólal mondjuk egy lemezen.
Tamás: Éveken keresztül minden évben rendszeresen hívtunk a decemberi koncertjeinkre vendégzenészeket, de sokszor volt olyan is, hogy a nyári bulik valamelyikén muzsikáltunk velük. A teljesség igénye nélkül néhány név: Wild Cow Sonny, Nikodém Norbert, Fejér Simon, Dániel Balázs, Mazura János, Nemes Zoltán, Födő Sándor. A koncertre való felkészülés nekem mindig kihívás volt, hiszen számtalan olyan számot tanultunk meg, hangszereltünk át, amit csak egyszer játszottunk el, és többet nem hallhatta tőlünk a közönség. Ezek a koncertek mindig feltöltötték a csapatot, mert azon kívül, hogy a blues különböző, általunk nem játszott irányzataiba is belekóstoltunk, megismertük mások gondolkodását, érzékenységét, fogékonyságát. Ilyenkor egy új hangkép született, amiben öröm volt lubickolni. Számomra fontos a tradíció, de közben folyamatosan kell a megújulás is. Az összes olyan koncert, amin más kollégákkal közösen játszottunk fontos, és kedves emlék számomra. Mindig el lehet lesni valamit tőlük, amivel a mi múltunk is gazdagabb lesz.
Szöveg: hoati, fotó: Nagy János és Szabó Tamás
A Mojo megalakulása előtt milyen együttesekben zenéltél?
Olivér: Sok zenekarban játszottam, a legkülönfélébb stílusokban, a Fővárosi Nagycirkusztól a Neotonig. Amiket kiemelnék, az a Blues Condition, a Police Line és az Anna and the Barbies.
János: Klasszikus gitárt tanultam zeneiskolában, a tábortűzi dalokat leszámítva a könnyűzene, különösen a blues csak később jött be az életembe. Az első említésre méltó próbálkozásom a Slowhand zenekar volt, amit én alapítottam a kétezres évek elején, egy Eric Clapton-tribute formáció. Aztán jött a Macskaköröm, egy zenés-irodalmi produkció, ami Márai Sándor Füveskönyvét dolgozta fel, itt ismerkedtünk meg Olivérrel. Továbbá alapítója voltam egy itt élő amerikai énekes-gitáros, Jonathan C. Nelson együttesének is. Aztán jött, úgy emlékszem pár év szünet meg keresgélés, és utána kezdtünk duózni Olival.
Sokáig Jánossal duóban játszottatok. Honnét az ismeretségetek?
Olivér: Egy zenesulis basszusgitáros barátom, Hernádi Dávid zenélt együtt Jánossal egy Clapton-tribute zenekarban, aztán amikor a Macskaköröm formáció, aminek alapító tagja voltam, akusztikus gitárost keresett, Dávid akkor Jánost hívta el. Innen a külföldi munkáim miatt kikerültem, de Jánossal megmaradt a kapcsolat, és mikor épp itthon voltam, összejártunk muzsikálni. A többi már történelem.
Hogyan ismertétek meg Tamást? Melyikőtök ötlete volt, hogy létrehozzatok egy közös zenekart?
János: 2010 körül élte fénykorát az R33, Jonathannel nekünk is ott volt a próbatermünk, és volt egy zenészkocsma-klub a szomszédban, ahová szinte csak a környéken próbáló zenészek jártak, rendszeresen spontán zenélések alakultak ki. Itt találkoztam Jencivel (Fekete Jenő), akivel aztán néhányszor muzsikáltunk még a Fészek Klubban, meg itt-ott. Egyszer a Picasso Pointban is beszálltam, amikor Jenő a Tamással játszott duóban, csak Tamás késett egy másik koncertje miatt. Meg is lepődött alaposan, mikor megérkezett, és azt látta, hogy Jenci már játszik valaki mással a színpadon. De aztán jót zenéltünk együtt, és a következő alkalomra, mikor én Olivérrel léptem fel ugyanitt, meghívtam Tamást. Akkor persze csak feldolgozásokat játszottunk, amiket mindannyian ismertünk, de rögtön jól tudtunk együtt muzsikálni. Hogy a folytatás pontosan kinek az ötlete volt, azt már nem is tudom, elég magától értetődő volt. Ettől fogva elkezdtünk együtt zenélni, aztán 2011-ben már komolyabban dolgozni, próbálni és saját számokat, felvételeket készíteni.
Az együttes sok érési fázison ment keresztül. Hogy látod, mikorra találtátok meg a saját hangotokat?
Olivér: Nem tudom, hogy megtaláltuk-e, szerintem ez folyamatosan alakul. Az biztos, hogy a háromszólamú éneklés ad egyfajta karaktert a hangzásunknak. Ezt szinte az első próbán felfedeztük. Ugyanakkor ugyanúgy szeretjük a tradicionális Old Cinema Session lemezünket, mint a progresszívebb The Mojo-t. Ha ez a jó értelemben vett eklektika saját hangnak számít, akkor ezt viszont már a kezdetekkor megleltük.
Ma már a zenekarok szinte mindent önerőből oldanak meg. Nálatok kialakult valamiféle feladatmegosztás?
János: Igen, mi is mindent önerőből csinálunk. Ha zenei szempontból nézzük a feladatmegosztást, akkor a Mojo-t követők azt hiszem, már tudják, hogy a saját számokat Olivér írja, általában meg is hangszereli. Aztán ezeket a demóverziókat elkezdjük boncolgatni, a zenekarra formálni. Tamás szokta hozzátenni a tradicionális, autentikus blueselemeket, ha olyan a nóta, adott esetben a hangzásokat, illetve egy-egy feldolgozás ötletét is mostanában ő hozza. Én meg afféle szerkesztőként megpróbálom kihúzatni a túl sok zenei fordulatot, hogy egyszerűsödjön, jobban gördüljön egy-egy nóta. Ha az együttes életét vesszük, akkor a képi világunkért Tamás felel, legyen szó a zenekari fotózások témájáról, klipforgatásról, lemezborítókról, a saját plakátjainkról stb. A koncertek szervezését szintén ő viszi, néha besegítek én is. Olivér szokta a saját készítésű felvételeink hangrögzítését vezényelni, kitalálja a mikrofonozást, felvételtechnikát, meg ami szükséges. Én csinálom a csapat Facebook-oldalát, az esetleges pályázatokat különböző támogatásokra, illetve az eddig megjelent hat lemezünkből négyet én kevertem és mastereltem.
Vannak együttesek, melyek klubot működtetnek, ahol vendégzenészekkel kiegészítve rendszeresen fellépnek. Részetekről nem merült még fel egy ilyen létrehozásának a gondolata?
János: Amikor kezdtük trióban, akkor a zenekaros koncertek is úgy jöttek létre, hogy vendégekkel egészültünk ki, aztán Pengő Csabi nagybőgővel-basszusgitárral és Mezőfi ’Fifi’ István dobokkal az együttes tagjai lettek. Ma már jobban szeretünk így, öten koncertezni, mert sokkal szélesebbek a zenei lehetőségeink. Rendszeres klubot nemigen tud szerintem ma már senki csinálni, a jóval nagyobb közönséget vonzó zenekarok is csak egy-egy koncertet engedhetnek meg maguknak egy szezonban Budapesten, mert olyan nagy a programkínálat, hogy a többi nem lenne rentábilis. Mi nyáron fixen egy Kobuci Kertet, ősszel-tavasszal egy-egy Muzikum Klub & Bisztróbeli koncertet tudunk tartani a fővárosban, ezen felül vannak a vidéki fellépéseink, ahová pedig, néhány kivétellel, inkább két-három évente hívnak vissza egy zenekart, legyen az klub vagy fesztivál.
Júniusban a budapesti Gondola sétahajón ünnepeltétek a zenekar tizedik születésnapját, augusztus 24-én a Kobuciban tartjátok a Tim Lotharral közös, még tavaly megjelent Old Cinema Session című lemezetek bemutatóját. A jubileumi év kapcsán terveztek még valamit?
Tamás: A tizedik évünk alkalmából nincsenek egyéb terveink. Tavaly, a pandémia közepette készítettünk két lemezt. Még március első napjaiban jelent meg Timmel a második közös albumunk, ami Old Cinema Session címmel látott napvilágot, és amit a járványügyi intézkedések miatt nem tudtunk koncerten bemutatni. Aztán szeptemberben kiadtuk a csapat negyedik sorlemezét MOJO néven, de leszámítva a Kobuci Kertben tartott lemezbemutatót, ezt az anyagot sem tudtuk máshol eljátszani. Idén remélhetőleg egy miniturnéval be tudjuk pótolni a lemezbemutatót Tim Lotharral együtt, illetve az őszi szezonban néhány városban és fesztiválon eljátszani az új, saját lemezünk anyagát. Szeretnénk, ha az új album dalait minél többen megismernék. Sajnos, a vírus sok mindent megváltoztatott, felforgatott, és most újra kell rendezni a sorokat. Egyébként a születésnapi koncertünk nagyon jó hangulatú volt, pont amilyennek szerettük volna. Nagyon sok, számunkra kedves ismerős eljött a koncertre, akik szinte a kezdetektől fogva segítették a munkánkat. Egy ilyen alkalom rádöbbent arra, hogy mennyi mindent köszönhetünk a háttérembereknek.
Milyen volt, és hogy zajlott a közös munka Tim Lotharral?
Tamás: A most bemutatásra kerülő lemez, ahogy már említettem, a második a sorban. Az első, Traveling Blues Nights című közös albumunkat egy korábbi koncertturné élő felvételeinek anyagából szerkesztettük össze, külön érdekessége, hogy kedves kollégánk, Mazura János tubás hozta a basszusfunkciót. Az Old Cinema Session CD-n az alapcsapat játszik, Pengő Csaba nagybőgőzik, Fifi dobol. A lemezen tradicionális bluesokat dolgoztunk fel, főleg a ’20-as és ’30-as évek folkelőadóinak szerzeményeit, és az anyagot egy régi, ma már nem működő moziban vettük fel. A korai bluesfelvételekhez hasonlóan a számok rögzítése egy térben, élőben játszva történt. Nekünk rekordnak számító időtartamban, mindössze másfél nap alatt rögzítettünk, hangszereltünk meg tíz nótát. Valójában a tradicionális blueszenekarok körében ez egyáltalában nem ritka dolog, inkább csak számunkra volt érdekes tapasztalat és kihívás. Tim szándékosan nem is akart rákészülni a felvételre, nem agyalt a számok szerkezetén, sőt az is nagyrészt ott derült ki, hogy egyáltalán melyik dalokat fogjuk játszani.
Az elmúlt években jócskán megváltoztak a zenehallgatási szokások. Hogy látod, van még értelme lemezt készíteni?
Tamás: Szerintem ez a folyamat már tíz-egynéhány elkezdődött. Mára egy alkotó zenekarnak, zenésznek nem feltétlen a lemezekből kitermelt profit a legfontosabb. Tény, hogy nem árt, ha hasznot hoz a konyhára, de valójában az a lemezpiac, ami jellemző volt a hetvenes-nyolcvanas években, még a CD-k megjelenése előtt, mára már eltűnt. Ugyan vissza-visszakacsintgat megint a bakelit, a bakeliten megjelent zenék, de valójában az ahhoz kapcsolódó lemezhallgatási kultúra már nem jön vissza, mert nem engedi meg a világunk diktálta tempó. Helyette számos más formája lett a zenehallgatásnak és -vásárlásnak, amiről persze lehetne oldalakat írni, hogy jó, vagy nem jó. Az is megváltozott, amit az emberek hallgatnak, és ahol hallgatják. Ma alapdolog például kocsiban zenét hallgatni, ellentétben a régmúlttal, amikor luxusnak számított, ha mondjuk egy Ladában vagy egy mikrobuszban volt kazettás magnó. Az újdonság habzsolása, vagy éppen a hiányok pótlása már teljesen ösztönünkké vált, kell, mert mi lesz majd, ha a dolgokról lemaradunk. Ez az egyik oldal, viszont nekünk, zenészeknek a lemezkészítés az egyetlen olyan momentum, amivel bizonyíthatjuk, hogy létezünk mint zenészek, előadók, alkotók. A koncerteken a hang elszáll, és csak egy emlék marad, ami idővel torzul, szépül, vagy éppen feledésbe merül. Egy festőnek is festeni kell, és alkotni kell ahhoz, hogy létezzen önmaga számára, akár közzé akarja tenni a művét, akár nem. Az megint egy másik kérdés, hogy eljut-e, vagy hogyan jut el a produktum a hallgatóhoz, a vevőhöz. Én a nagyobb problémát nem is a mérhetetlen mennyiségű új zene megjelenésében látom, hanem abban, hogy a zenével foglalkozó közlési csatornák, rádiók, tévéadók, internetes portálok lehetőségei is szűkülnek, vagyis kénytelenek szűrni, mert kevés a hely és az idő. Ráadásul ugyanúgy a nyakukban van a kényszerű profittermelés, mint a gazdaság más ágazataiban. Én maradi vagyok ebben a kérdésben, nekem mindig is fontos lesz egy új album, amit a kézben lehet tartani, nézegetni a borítót, olvasni a szövegeket, mert tudom, milyen hatalmas a különbség, hogy egy zeneletöltő portálon hallgatsz zenét, vagy a kezedben tartod a korongot. Bár ma már egy lemez megjelenésének szinte semmilyen hírértéke nincs önmagában (többnyire mindig hozzá kell kapcsolni valami extrát), nekünk és talán a hallgatóságnak is fontos, hogy megjelenik a zenénk valamilyen hanghordozón, tudatva a világgal, hogy egy korszakot lezártunk, vagy éppen elkezdtünk. Szerintem ez nagyon fontos!
Mi az a momentum az elmúlt tíz évből, amire a legszívesebben visszaemlékeztek?
Olivér: A külföldi muzsikálások mellett az Old Cinema Session című, Tim Lotharral közös lemezünk munkálatait az elejétől a végéig imádtam.
János: Nagyon szerettem a Mojo acoustic-koncertet, mert az tényleg olyan volt, mint egy MTV unplugged, abból a szempontból, hogy tényleg minden hangszer akusztikus volt, teljesen áthangszereltük emiatt a nótákat. Nagyon nagy élmény és tapasztalat volt a European Blues Challenge Olaszországban, egyébként is minden külföldi fellépés komoly feltöltődés, mert ilyenkor megbizonyosodunk arról, hogy nemzetközi szinten is megálljuk a helyünket. És nagyon élvezem a felvételkészítést, az utómunkát, azt a folyamatot, ahogyan hosszú szöszmötölés után megszületik egy nóta, és aztán megszólal mondjuk egy lemezen.
Tamás: Éveken keresztül minden évben rendszeresen hívtunk a decemberi koncertjeinkre vendégzenészeket, de sokszor volt olyan is, hogy a nyári bulik valamelyikén muzsikáltunk velük. A teljesség igénye nélkül néhány név: Wild Cow Sonny, Nikodém Norbert, Fejér Simon, Dániel Balázs, Mazura János, Nemes Zoltán, Födő Sándor. A koncertre való felkészülés nekem mindig kihívás volt, hiszen számtalan olyan számot tanultunk meg, hangszereltünk át, amit csak egyszer játszottunk el, és többet nem hallhatta tőlünk a közönség. Ezek a koncertek mindig feltöltötték a csapatot, mert azon kívül, hogy a blues különböző, általunk nem játszott irányzataiba is belekóstoltunk, megismertük mások gondolkodását, érzékenységét, fogékonyságát. Ilyenkor egy új hangkép született, amiben öröm volt lubickolni. Számomra fontos a tradíció, de közben folyamatosan kell a megújulás is. Az összes olyan koncert, amin más kollégákkal közösen játszottunk fontos, és kedves emlék számomra. Mindig el lehet lesni valamit tőlük, amivel a mi múltunk is gazdagabb lesz.
Szöveg: hoati, fotó: Nagy János és Szabó Tamás
Demó- és koncertfelvételek a Sakk-Matt zenekartól
2021-08-10 | hír
Idén lenne 75 éves Radics Béla, minden idők egyik legjobb magyar gitárosa, a hazai rockzene legendás alakja. A sokak által csak „magyar Jimi Hendrix”-ként emlegetett zenész 1982-ben hunyt el, és nagyon kevés felvétel maradt fenn utána. Pályájának fontos állomása, a Sakk-Matt együttes 1968-ban és 69-ben készült hanganyagait most felújítva közzéteszik.
1968 korszakhatár a nyugati és a magyar könnyűzene történetében egyaránt. A klasszikus értelemben vett beatzene egyeduralmát itthon Radics Béla és zenekara, az 1968 elején alakult Sakk-Matt töri meg, meghonosítva azt a fajta bluest, illetve hard rockot, amit nyugaton Jimi Hendrix és a Cream indított el. A Sakk-Matt a bemutatkozó koncertjét 1968. május elsején tartotta a Budai Ifjúsági Parkban. Az együttes elsöprő sikert aratott, Radics hihetetlen precizitással és egyben érzéssel gitározott, trükkjeitől megőrült a közönség. Rajongótáboruk folyamatosan nőtt, hírük szájhagyomány útján terjedt, az ország minden tájáról ezrek jártak a fellépéseikre. De hiába a sikerek, a hivatalos kultúrpolitika irányvonalának megfelelően a sajtó, a rádió, a hanglemezgyár nem akart tudomást venni róluk. A Sakk-Matt zenekar hivatalos búcsúkoncertjére 1969. december 20-án került sor a zuglói Kassák Klubban.
A GrundRecords gondozásában a napokban '68-'69 címmel a Sakk-Matt demó- és koncertfelvételeit tartalmazó kiadvány jelenik meg CD-n és vinylen. A lemez váza az a koncertanyag, amely a Radics Béla Emléktársaság gondozásában 2003-ban már napvilágot látott. A Danuvia Művelődési Házban 1968 végén rögzített amatőr felvételt Harmath Albert készítette, akárcsak a háromszámos demót. A mostani kiadványra Almásy Ányos és Bálint Csaba digitalizálta, Rozgonyi Péter restaurálta az analóg felvételeket. Az anyag érdekessége, hogy megváltozott a számsorrend, emellett felkerültek rá korábban lemaradt danuviás dalok, egy interjú Radics Bélával és Miklóska Lajossal, valamint az 1968 decemberében a Radnóti Miklós Művelődési Házban tartott koncertről két, töredékes formában megmaradt nóta: a Sunshine Of Your Love és Eddie Cochran rockabilly klasszikusa, a Summertime Blues.
Sakk-Matt:
Radics Béla - gitár
Miklóska Lajos - basszusgitár és vokál
Csuha Lajos - ritmusgitár és vokál
Harmath Albert - ének
Hőnig Rezső - dob (a koncertfelvételeken)
Váradi ’Vadölő’ László - dob (a demófelvételeken)
1. Interjú Radics Bélával és Miklóska Lajossal
Sakk-Matt demó 1969.
2. Van, aki fél, van, aki nem (Jack Bruce, magyar szöveg: Miklós Tibor)
3. Hosszúhajú lány (Dancsák Gyula - Miklós Tibor)
4. Visszajár néha a múlt (Miklóska Lajos - Miklós Tibor)
Sakk-Matt koncert 1968 végén a Danuvia Művelődési Házban
5. Manic Depression (Jimi Hendrix)
6. Red House (Jimi Hendrix)
7. Purple Haze (Jimi Hendrix)
8. Shake Rattle And Roll (Charles Calhoun)
Sakk-Matt koncert 1968 végén a Danuvia Művelődési Házban
9. Két barna szem (Csuha Lajos - Miklós Tibor)
10. Fire (Jimi Hendrix)
11. Foxy Lady (Jimi Hendrix)
12. S.W.L.A.B.R. (Jack Bruce - Pete Brown)
13. Visszajár néha a múlt (Miklóska Lajos - Miklós Tibor)
14. Hosszúhajú lány (Dancsák Gyula - Miklós Tibor)
15. Cat’s Squirrel (Charles Isaiah Ross)
16. Van, aki fél, van, aki nem (Jack Bruce, magyar szöveg: Miklós Tibor)
Sakk-Matt koncert 1968. december 19-én a Radnóti Művelődési Házban
17. Sunshine Of Your Love (Eric Clapton - Jack Bruce - Pete Brown)
18. Summertime Blues (Eddie Cochran - Jerry Capehart)
hoati
1968 korszakhatár a nyugati és a magyar könnyűzene történetében egyaránt. A klasszikus értelemben vett beatzene egyeduralmát itthon Radics Béla és zenekara, az 1968 elején alakult Sakk-Matt töri meg, meghonosítva azt a fajta bluest, illetve hard rockot, amit nyugaton Jimi Hendrix és a Cream indított el. A Sakk-Matt a bemutatkozó koncertjét 1968. május elsején tartotta a Budai Ifjúsági Parkban. Az együttes elsöprő sikert aratott, Radics hihetetlen precizitással és egyben érzéssel gitározott, trükkjeitől megőrült a közönség. Rajongótáboruk folyamatosan nőtt, hírük szájhagyomány útján terjedt, az ország minden tájáról ezrek jártak a fellépéseikre. De hiába a sikerek, a hivatalos kultúrpolitika irányvonalának megfelelően a sajtó, a rádió, a hanglemezgyár nem akart tudomást venni róluk. A Sakk-Matt zenekar hivatalos búcsúkoncertjére 1969. december 20-án került sor a zuglói Kassák Klubban.
A GrundRecords gondozásában a napokban '68-'69 címmel a Sakk-Matt demó- és koncertfelvételeit tartalmazó kiadvány jelenik meg CD-n és vinylen. A lemez váza az a koncertanyag, amely a Radics Béla Emléktársaság gondozásában 2003-ban már napvilágot látott. A Danuvia Művelődési Házban 1968 végén rögzített amatőr felvételt Harmath Albert készítette, akárcsak a háromszámos demót. A mostani kiadványra Almásy Ányos és Bálint Csaba digitalizálta, Rozgonyi Péter restaurálta az analóg felvételeket. Az anyag érdekessége, hogy megváltozott a számsorrend, emellett felkerültek rá korábban lemaradt danuviás dalok, egy interjú Radics Bélával és Miklóska Lajossal, valamint az 1968 decemberében a Radnóti Miklós Művelődési Házban tartott koncertről két, töredékes formában megmaradt nóta: a Sunshine Of Your Love és Eddie Cochran rockabilly klasszikusa, a Summertime Blues.
Sakk-Matt:
Radics Béla - gitár
Miklóska Lajos - basszusgitár és vokál
Csuha Lajos - ritmusgitár és vokál
Harmath Albert - ének
Hőnig Rezső - dob (a koncertfelvételeken)
Váradi ’Vadölő’ László - dob (a demófelvételeken)
1. Interjú Radics Bélával és Miklóska Lajossal
Sakk-Matt demó 1969.
2. Van, aki fél, van, aki nem (Jack Bruce, magyar szöveg: Miklós Tibor)
3. Hosszúhajú lány (Dancsák Gyula - Miklós Tibor)
4. Visszajár néha a múlt (Miklóska Lajos - Miklós Tibor)
Sakk-Matt koncert 1968 végén a Danuvia Művelődési Házban
5. Manic Depression (Jimi Hendrix)
6. Red House (Jimi Hendrix)
7. Purple Haze (Jimi Hendrix)
8. Shake Rattle And Roll (Charles Calhoun)
Sakk-Matt koncert 1968 végén a Danuvia Művelődési Házban
9. Két barna szem (Csuha Lajos - Miklós Tibor)
10. Fire (Jimi Hendrix)
11. Foxy Lady (Jimi Hendrix)
12. S.W.L.A.B.R. (Jack Bruce - Pete Brown)
13. Visszajár néha a múlt (Miklóska Lajos - Miklós Tibor)
14. Hosszúhajú lány (Dancsák Gyula - Miklós Tibor)
15. Cat’s Squirrel (Charles Isaiah Ross)
16. Van, aki fél, van, aki nem (Jack Bruce, magyar szöveg: Miklós Tibor)
Sakk-Matt koncert 1968. december 19-én a Radnóti Művelődési Házban
17. Sunshine Of Your Love (Eric Clapton - Jack Bruce - Pete Brown)
18. Summertime Blues (Eddie Cochran - Jerry Capehart)
hoati
Donna Herula: Bang At The Door
2021-08-06 | kritika
A Chicagóban született Donna Herula tízévesen kezdett gitározni tanulni. Középiskolás korában rockzenekarban játszott, mellette dzsesszgitárleckéket vett. A tradicionális, akusztikus blues irányába Eric Sardinas egyik koncertjének hatására fordult. Saját bevallása szerint inspirációi közé tartozik Son House, Mississippi Fred McDowell, Muddy Waters, Johnny Winter és Rory Block. Az Acoustic Guitar Magazine 2016-ban a legjobb feltörekvő rezonátorgitárosok között említi a nevét, még ugyanebben az évben bekerül a Chicago Blues Hall Of Fame-be. Rendszeresen koncertezik világszerte, mellette a chicagói Old Town School Of Folk Music iskolában fingerstyle- és slide-gitározást tanít. Pályafutása harmadik szólólemeze a Bang At The Door címet kapta. Az album elkészítése nem volt nehézségek nélküli: a felvételek még 2019-ben kezdődtek, a stúdiómunkálatok azonban Herula édesanyja daganatos betegsége és halála, majd anyósa elvesztése végett csúsztak. A tizennégy dalt tartalmazó korong végül idén májusban került piacra. Négy nóta, a lemezindító Bang At The Door, a Can't Wait To See My Baby, a Promise Me és a Something’s Wrong With My Baby női szemszögből íródott. Ezek Donna Herula szerzeményei, csakúgy, mint a lemez dalainak többsége. A zongorát, trombitát és háttérvokált felvonultató Pass The Biscuits Herula néhai mentora, a King Biscuit Time rádióműsor ikonikus műsorvezetője, Sonny Payne emlékére íródott. A humorral átszőtt Movin' Back Home arról a csalódottságról szól, amikor felnőtt fejjel vissza kell költözni a szülői házba. A dalban szerephez jutott a 2019. évi International Blues Challenge szóló/duó kategóriájának nyertese, Jon Shain és FJ Ventre is. Az albumot az úttörő slide-gitáros, Blind Willie Johnson Soul Of A Man című standardjának feldolgozása zárja. Az igényes digipack csomagolású kiadvány kellő információkkal szolgál a lemez keletkezéséről, és a dalszövegeket is elolvashatjuk. A Bang At The Door az egyik legjobb akusztikus blues album, amit az elmúlt hónapokban hallottam.Saját kiadás, 2021
hoati
