Archívum
Ismét megrendezik a European Blues Challenge-et
2022-05-28 | hír
2022. június 2-4. között két év kihagyás után ismét megrendezik a European Blues Challenge-et. A Svédországban tartandó rendezvényen hazánkat a Ripoff Raskolnikov Band képviseli.
A European Blues Uniont 2010-ben fesztivál- és koncertszervezők, klubok, bluesmagazinok, újságírók, fotósok, független lemezkiadók, rádióműsor-vezetők és zenészek egy csoportja hozta létre abból a célból, hogy a blueszene Európában reflektorfénybe kerüljön. A cél megvalósulása érdekében 2011 óta megrendezik a European Blues Challenge-et, amit eddig Németországban, Franciaországban, Litvániában, Belgiumban, Olaszországban, Dániában, Norvégiában és Portugáliában tartottak meg, míg idén – két év kényszerű kihagyást követően – a svéd Malmö városa ad otthont neki. A tizedik alkalommal megrendezendő versenyen huszonnégy európai ország egy-egy zenekara indul, hazai színekben a Ripoff Raskolnikov Band méretteti meg magát. Az eseményen szakmai konferenciákat és vásárt is tartanak.
A European Blues Challenge idei fellépői:
június 3: Her Memories (Szlovákia), Reloaded Norway (Norvégia), Marius Dobra Blues Band (Ausztria), Mingo-Sanpa & Bárez Bros. (Spanyolország), Steven Troch Band (Belgium), Ripoff Raskolnikov Band (Magyarország), Jake Green Band (Dánia), Bluzy Threesome (Horvátország), Justina Lee Brown (Svájc), WBand (Csehszlovákia), Muddy What? (Németország), Othello Trio (Románia)
június 4: Ore Island Penitentiary Band (Svédország), Billy Tempesta Blues Trio (Bulgária), Teele Viira & Raul Ukareda Band (Észtország), The Lazytrains (Görögország), The Achievers (Egyesült Királyság), Jessie Lee & The Alchemists (Franciaország), Lumberjacks (Finnország), Ramblin’ South (Luxemburg), Harlem Lake (Hollandia), Peter Storm & The Blues Society (Portugália), Betta Blues Society (Olaszország)
hoati
A European Blues Uniont 2010-ben fesztivál- és koncertszervezők, klubok, bluesmagazinok, újságírók, fotósok, független lemezkiadók, rádióműsor-vezetők és zenészek egy csoportja hozta létre abból a célból, hogy a blueszene Európában reflektorfénybe kerüljön. A cél megvalósulása érdekében 2011 óta megrendezik a European Blues Challenge-et, amit eddig Németországban, Franciaországban, Litvániában, Belgiumban, Olaszországban, Dániában, Norvégiában és Portugáliában tartottak meg, míg idén – két év kényszerű kihagyást követően – a svéd Malmö városa ad otthont neki. A tizedik alkalommal megrendezendő versenyen huszonnégy európai ország egy-egy zenekara indul, hazai színekben a Ripoff Raskolnikov Band méretteti meg magát. Az eseményen szakmai konferenciákat és vásárt is tartanak.
A European Blues Challenge idei fellépői:
június 3: Her Memories (Szlovákia), Reloaded Norway (Norvégia), Marius Dobra Blues Band (Ausztria), Mingo-Sanpa & Bárez Bros. (Spanyolország), Steven Troch Band (Belgium), Ripoff Raskolnikov Band (Magyarország), Jake Green Band (Dánia), Bluzy Threesome (Horvátország), Justina Lee Brown (Svájc), WBand (Csehszlovákia), Muddy What? (Németország), Othello Trio (Románia)
június 4: Ore Island Penitentiary Band (Svédország), Billy Tempesta Blues Trio (Bulgária), Teele Viira & Raul Ukareda Band (Észtország), The Lazytrains (Görögország), The Achievers (Egyesült Királyság), Jessie Lee & The Alchemists (Franciaország), Lumberjacks (Finnország), Ramblin’ South (Luxemburg), Harlem Lake (Hollandia), Peter Storm & The Blues Society (Portugália), Betta Blues Society (Olaszország)
hoati
Jim Dan Dee – új lemez a torontói blues rockerektől
2022-05-25 | hír
A torontói székhelyű Jim Dan Dee nevű formáció 2014-ben jött létre. A zenekart jelenleg a névadó Jim ’Dan Dee’ Stefanuk (gitár, ének), Dwayne Lau (basszusgitár), Shawn Royal (dob) és Jason Sewerynek (szaxofon) alkotja. Bemutatkozó EP-jük Five Stiff Shots címmel 2015-ben, míg az első teljes hosszúságú hanganyaguk 2018-ban látott napvilágot. A power kvartett május közepén jelentette meg második albumát. A Real Blues a New Orleans-i gitáros, Guitar Slim The Things That I Used To Do dalát leszámítva csakis saját szerzeményeiket tartalmazza. A zenekar számára fontosak az élő show-k, a koncertek energiáját akarták visszaadni a lemezen is. Ugyanazokkal az erősítőkkel és hangszerekkel rögzítették a dalokat, amelyeket a színpadon is használnak, hogy az előadásuk és a hangzásuk hiteles maradjon. Az album történeteket tartalmaz, némelyik introspektív, némelyik önéletrajzi ihletésű, némelyik pedig csak figyelemelterelés, a múlt szebb időszakaira vagy a szépreményű jövő ígéretére emlékeztetve. A vezető kislemez a Bleed Me Dry, melyhez videóklip is készült.
hoatiKoncertfilm a Ferenczi György és az 1-ső Pesti Rackákról
2022-05-19 | hír
A Ferenczi György és az 1-ső Pesti Rackák 2020-ban és idén Kínába készült turnézni, amit a Covid 19-világjárvány mindkétszer keresztülhúzott. A zenekar tavaly augusztusban a 17. BuSho Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál megnyitóján adott koncertjét rögzítették, interjúkkal, archív felvételekkel, fotókkal kiegészítették, így egy koncertfilm született. Utazás helyett az Én úgy szeretnék élni című hatvanhét perc hosszúságú filmet kiküldték Kínába, ahol a Pekingi Magyar Intézet jóvoltából számos városba vetítik majd le, de már megtekinthető az egyik legnépszerűbb videómegosztó portálon is.
hoati
Duna-átúszás Chris Farlowe-val – a Mini és a Colosseum koncertje az A38 Hajón
2022-05-14 | kritika
Török Ádámban és bandájában még sohasem csalódtam az utóbbi ötven évben, és reméltem a legjobbakat szerda estére is. A Colosseum nálam a sorban az első, és a legnagyobb volt a késő hatvanas, korai hetvenes évek brit progresszív-rock mágusai közül. Őket élőben először 1995. május 13-án a BS-ben hallhattam. Azt sejtettem, hogy a hetven év körüli mag (Chris Farlowe - Dave ’Clem’ Clempson - Mark Clarke) az új zenészekkel kiegészülve profi műsort fog adni, csak azt nem tudtam, hogy az új anyagaik beilleszkednek-e a stílusukba, és előveszik-e a régi, slágernek nem éppen mondható, de közismert dalaikat a Those Who Are About To Die Salute You, a Valentyne Suite vagy a Daughter Of Time lemezeikről. Érkezéskor a bejáratnál még óvatosan kerülgettem a kirakott vadonatúj albumukat: ki tudja, miket játszanak rajta? De elmúlt a félelmem, amint meghallgattam őket, hiszen a 2022-es lemezük szerves folytatása az ötven évvel ezelőtti zenéjüknek. Eddig nem sok nagy banda kései albumán tapasztaltam ezt.
Török Ádám ezúttal a Supersession nevű társulatával lépett fel az akkor már zömében ötven pluszos korosztályú rajongókkal megtelt hajógyomorban. Középen a mikrofonnál a zenekarvezető állt, a rendezői balon Németh Károly ült a megszokott billentyűi mögött, a Szakcsi Lakatos Béla által elsőként itthon a fúziós jazzben, a funkyban használt, a hetvenes években divatossá vált e-pianójával, mögötte Pfeiler Ferenc dobos, mellette a számomra nagy meglepetést okozó Lukács Peta gitáros. A főnöktől jobbra Fehér Ádám gitáros, távolabb pedig Németh Alajos basszusgitáros helyezkedett el. A Mini zenekarhoz tizenhárom évesen csatlakozó Fehér meglepetésként Kézdy Luca helyett lépett színpadra. A mindössze 3/4 órásra tömörített programban öt dalt hallgathattunk meg. Az első három ballada volt, tipikus Török-szerzemények, így az Asztalhoz leültem, az Apák és fiúk, valamint az instrumentális Körbe-körbe. A két gitáros eltérő stílusban nagyokat rögtönzött a nóták közepén: Peta inkább bluesos, mondhatni brit, Ádi pedig inkább jazzes felhangokkal, a ritkábban virgázó amerikai stílusban. Török bácsi magabiztosan énekelt, és fuvolajátéka sem hagyott semmi kívánnivalót maga után. A negyedik nóta már igencsak lázba hozta a nézőket: a Gőzhajó szaggatott ritmusa feldobta a hangulatot. A záródal ismét egy ballada – ez a Mini igazi műfaja, ez a brandjük –, a Vissza a városba volt. A magyar rocktörténelem egyik legszebb száma könnyeket csalt a szemünkbe. Ritkaság, hogy egy alkotásban ennyire passzoljon a zene és a szöveg egymáshoz, az ereszkedő hangsor drámai módon ösztönözze az énekest, a zenészeket az előadásuk átélésére. Persze a jutalom a mienk lesz: beleborsódzik a hátunk.
Az alig félórás átszerelés után léptek színpadra a világhírű sextett tagjai. Balról jobbra a Dave Greenslade-et váltó Nick Steed billentyűs, az örökifjú Dave ’Clem’ Clempson gitáros, Chris Farlowe énekes, a Dick Heckstall-Smith helyére érkezett Kim Nishikawara szaxofonos, és az elnyűhetetlen öreg rocker, Mark Clarke basszusgitáros. Tengernyi dobja mögött Malcolm Mortimore ült a nemrég elhunyt zenekarvezető, Jon Hiseman után. Visszaérkeztek a legendák: a Colosseum The Return Of A Legend Tourja Budapestre ért végre. Az első hangok után már éreztük, hogy nem lesz itt baj a zenével, azt kapjuk majd, amiért eljöttünk. Egy negyed évszázados hard-rockos szerzeménnyel, a No Pleasin’-nel kezdtek. Már az új albumukról, az idén kiadott Restorationról szólt a Story Of The Blues című Steed-, majd a Need Somebody című Clarke-szerzemény. A Colosseum-sound felismerhető volt, a hangszerelés maradt a jól bevált. Mégis, az elején úgy éreztem, hogy – a dobost ne számítsuk, ő precízen, megfelelő hangerővel, aktivitással hozta a ritmust, talán a negyedórás dobszóló maradt el a Hiseman-i időkből – a két szólista, a billentyűs és a szaxofonos nem nőtt fel az elődökhöz. Öröm volt viszont Chris Farlowe-t, az antisztár kinézetű, alacsony, ősz, kissé pocakos, kissé görbült hátú énekest élőben énekelni hallani. A dalok közti összekötőszövegből megtudtuk, hogy egy valamirevaló bluesmannek nemcsak a Mississippi a folyó, hanem a Duna is, amelyben úszni fog. A Bakerloo Blues Line-ban a karrierjét megalapozó, a Humble Pie-ban világsztárrá avanzsált, majd a Colosseum alapító tagjaként közismert Clem Clempson gitáros-énekes-zeneszerző három odakészített gitárjával mindent eljátszott, amit kellett egy, a Clapton-iskolán nevelkedett guitar hero-nak. Meglepetés volt számomra Mark Clarke, aki a hetvenes években még nem jutott el a zeneszerző és az énekes szerepig, most azonban, a vokálokat és saját számait is kitűnő énekhangon produkálta. Basszusgitározása az utóbbi időben tapasztalt legmagasabb szintű játék volt, amit hallottam. Jack Bruce szerzeményében, a Rope Ladder To The Moonban csúcsteljesítményt nyújtottak a szólisták, ekkor már megtapasztalhattuk Nick és Kim tehetségét, ötletdús játékát is. A Hesitation után, Heckstall-Smith egykori zenekarának, a Graham Bond Organizationnek a Walking In The Park című dala, majd az új lemezen található Clem-nóta, a First In Line következett. A koncert vége felé felhangzottak a nagy „slágerek”, így T-Bone Walker számtalanszor feldolgozott Stormy Monday című bluesa is. Ebben Chris éneke adta meg azt a többletet, ami miatt ez a dal lett a legsikeresebb a maga negyedórájával. Azt, hogy a Valentyne Suite-et is műsorra tűzik, nem gondoltam volna. Nehéz, szinte kortárs zene ez, három tétellel, komolyzenei felkészültséget kívánó zenészi teljesítményekkel. Az eredeti huszonhat perces hosszúságú, ők most húsz percbe sűrítették. Nishikawara mellett egyértelműen Steed volt a darab főszereplője: zongora, szintetizátor, e-piano, Hammond-orgona, (nem eredeti, hanem valamilyen súly- és méretkorlátozott utódja, de a Leslie mögötte már valódi volt), minden megszólalt. Persze a másfél óra után nem engedtük el őket. A ráadásban következett a Lost Angeles, majd egy Jack Bruce-szerzemény, a Theme For An Imaginary Western, a szűnni nem akaró visszatapsolás után pedig az új lemezről az If Only Dreams Were Like This. Clempson nem figyelte az órát, negyedórán keresztül, mint szólista nem engedett senkit sem játszani, hol Deep Purple-, hol Jimi Hendrix-, hol Cream-dalokból idézett fel motívumokat, gyakran összejátszva Markkal. A kétórás buli után a zenészek kiültek a terem szélére az asztalokhoz, hogy aki szeretné, annak megörökítsék a nevüket az előkészített hanghordozókra. Ahogy dukált régen, és jólesik manapság is. Én sem hezitáltam egy percig sem, megvettem az új lemezüket, és a régiekkel együtt szignáltattam őket. Így volt kerek az este, így ez lett koncertlátogató kalandjaim egyik legemlékezetesebb eseménye.
Gróf István
Török Ádám ezúttal a Supersession nevű társulatával lépett fel az akkor már zömében ötven pluszos korosztályú rajongókkal megtelt hajógyomorban. Középen a mikrofonnál a zenekarvezető állt, a rendezői balon Németh Károly ült a megszokott billentyűi mögött, a Szakcsi Lakatos Béla által elsőként itthon a fúziós jazzben, a funkyban használt, a hetvenes években divatossá vált e-pianójával, mögötte Pfeiler Ferenc dobos, mellette a számomra nagy meglepetést okozó Lukács Peta gitáros. A főnöktől jobbra Fehér Ádám gitáros, távolabb pedig Németh Alajos basszusgitáros helyezkedett el. A Mini zenekarhoz tizenhárom évesen csatlakozó Fehér meglepetésként Kézdy Luca helyett lépett színpadra. A mindössze 3/4 órásra tömörített programban öt dalt hallgathattunk meg. Az első három ballada volt, tipikus Török-szerzemények, így az Asztalhoz leültem, az Apák és fiúk, valamint az instrumentális Körbe-körbe. A két gitáros eltérő stílusban nagyokat rögtönzött a nóták közepén: Peta inkább bluesos, mondhatni brit, Ádi pedig inkább jazzes felhangokkal, a ritkábban virgázó amerikai stílusban. Török bácsi magabiztosan énekelt, és fuvolajátéka sem hagyott semmi kívánnivalót maga után. A negyedik nóta már igencsak lázba hozta a nézőket: a Gőzhajó szaggatott ritmusa feldobta a hangulatot. A záródal ismét egy ballada – ez a Mini igazi műfaja, ez a brandjük –, a Vissza a városba volt. A magyar rocktörténelem egyik legszebb száma könnyeket csalt a szemünkbe. Ritkaság, hogy egy alkotásban ennyire passzoljon a zene és a szöveg egymáshoz, az ereszkedő hangsor drámai módon ösztönözze az énekest, a zenészeket az előadásuk átélésére. Persze a jutalom a mienk lesz: beleborsódzik a hátunk.
Az alig félórás átszerelés után léptek színpadra a világhírű sextett tagjai. Balról jobbra a Dave Greenslade-et váltó Nick Steed billentyűs, az örökifjú Dave ’Clem’ Clempson gitáros, Chris Farlowe énekes, a Dick Heckstall-Smith helyére érkezett Kim Nishikawara szaxofonos, és az elnyűhetetlen öreg rocker, Mark Clarke basszusgitáros. Tengernyi dobja mögött Malcolm Mortimore ült a nemrég elhunyt zenekarvezető, Jon Hiseman után. Visszaérkeztek a legendák: a Colosseum The Return Of A Legend Tourja Budapestre ért végre. Az első hangok után már éreztük, hogy nem lesz itt baj a zenével, azt kapjuk majd, amiért eljöttünk. Egy negyed évszázados hard-rockos szerzeménnyel, a No Pleasin’-nel kezdtek. Már az új albumukról, az idén kiadott Restorationról szólt a Story Of The Blues című Steed-, majd a Need Somebody című Clarke-szerzemény. A Colosseum-sound felismerhető volt, a hangszerelés maradt a jól bevált. Mégis, az elején úgy éreztem, hogy – a dobost ne számítsuk, ő precízen, megfelelő hangerővel, aktivitással hozta a ritmust, talán a negyedórás dobszóló maradt el a Hiseman-i időkből – a két szólista, a billentyűs és a szaxofonos nem nőtt fel az elődökhöz. Öröm volt viszont Chris Farlowe-t, az antisztár kinézetű, alacsony, ősz, kissé pocakos, kissé görbült hátú énekest élőben énekelni hallani. A dalok közti összekötőszövegből megtudtuk, hogy egy valamirevaló bluesmannek nemcsak a Mississippi a folyó, hanem a Duna is, amelyben úszni fog. A Bakerloo Blues Line-ban a karrierjét megalapozó, a Humble Pie-ban világsztárrá avanzsált, majd a Colosseum alapító tagjaként közismert Clem Clempson gitáros-énekes-zeneszerző három odakészített gitárjával mindent eljátszott, amit kellett egy, a Clapton-iskolán nevelkedett guitar hero-nak. Meglepetés volt számomra Mark Clarke, aki a hetvenes években még nem jutott el a zeneszerző és az énekes szerepig, most azonban, a vokálokat és saját számait is kitűnő énekhangon produkálta. Basszusgitározása az utóbbi időben tapasztalt legmagasabb szintű játék volt, amit hallottam. Jack Bruce szerzeményében, a Rope Ladder To The Moonban csúcsteljesítményt nyújtottak a szólisták, ekkor már megtapasztalhattuk Nick és Kim tehetségét, ötletdús játékát is. A Hesitation után, Heckstall-Smith egykori zenekarának, a Graham Bond Organizationnek a Walking In The Park című dala, majd az új lemezen található Clem-nóta, a First In Line következett. A koncert vége felé felhangzottak a nagy „slágerek”, így T-Bone Walker számtalanszor feldolgozott Stormy Monday című bluesa is. Ebben Chris éneke adta meg azt a többletet, ami miatt ez a dal lett a legsikeresebb a maga negyedórájával. Azt, hogy a Valentyne Suite-et is műsorra tűzik, nem gondoltam volna. Nehéz, szinte kortárs zene ez, három tétellel, komolyzenei felkészültséget kívánó zenészi teljesítményekkel. Az eredeti huszonhat perces hosszúságú, ők most húsz percbe sűrítették. Nishikawara mellett egyértelműen Steed volt a darab főszereplője: zongora, szintetizátor, e-piano, Hammond-orgona, (nem eredeti, hanem valamilyen súly- és méretkorlátozott utódja, de a Leslie mögötte már valódi volt), minden megszólalt. Persze a másfél óra után nem engedtük el őket. A ráadásban következett a Lost Angeles, majd egy Jack Bruce-szerzemény, a Theme For An Imaginary Western, a szűnni nem akaró visszatapsolás után pedig az új lemezről az If Only Dreams Were Like This. Clempson nem figyelte az órát, negyedórán keresztül, mint szólista nem engedett senkit sem játszani, hol Deep Purple-, hol Jimi Hendrix-, hol Cream-dalokból idézett fel motívumokat, gyakran összejátszva Markkal. A kétórás buli után a zenészek kiültek a terem szélére az asztalokhoz, hogy aki szeretné, annak megörökítsék a nevüket az előkészített hanghordozókra. Ahogy dukált régen, és jólesik manapság is. Én sem hezitáltam egy percig sem, megvettem az új lemezüket, és a régiekkel együtt szignáltattam őket. Így volt kerek az este, így ez lett koncertlátogató kalandjaim egyik legemlékezetesebb eseménye.
Gróf István
Mick Pini: Pastoral
2022-05-10 | kritika
Mick Pini tizenöt évesen kezdett el zenélni, a nyolcvanas évek végén Mike Vernon fedezte fel. Ötvenöt éves karrierje során huszonöt albumot rögzített, a neve a nagyközönség számára mégis meglehetősen ismeretlen maradt, miközben kollégái elismerően nyilatkoztak róla: Eric Clapton például őt nevezte Peter Green egyetlen legitim utódjának. Az angliai Leicesterből származó gitáros már jó ideje Németországban él. Utolsó hanganyaga, a négyszámos Pastoral a brit producerrel, Craig Marchall-lal együttműködve készült el. Kettejük kooperációja a tavaly digitálisan kiadott Backtrack című válogatáslemezzel kezdődött. A Pete Feenstra rádiós műsorvezető ötlete nyomán létrejött válogatásra Pini kedvenc saját számai kerültek, melyeket Marshall újrakevert és újramaszterelt. „Craig kortárs megközelítése, innovatív ötletei új és izgalmas irányokba terelték a zenémet” – mondja az együttműködésről Mick. A szintén digitálisan megjelent Pastoral két instrumentális nótát tartalmaz: a címadó dal egy békésebb és nyugodtabb élet képeit idézi meg, amihez az elmúlt években nem nagyon volt szerencsénk, a Just Playin’ pedig a hatvanas évek hangulatát árasztja. A Careless először közel két évtizede Pini Blues Survivor című albumán volt hallható, míg a Spark Marchall szerzeménye. Mick Pini tehetséges festő és fotós is, a kiadvány borítóját ő készítette. Az EP a még az idén megjelenő nagylemezének sokat ígérő előfutára. Érdeklődve várom a folytatást!Szerzői kiadás, 2022.
hoati
Átadták a Blues Music Awards díjakat
2022-05-07 | hír
Május 5-én 43. alkalommal adták át a Blues Music Awards díjait. A memphisi Renasant Convention Centerben ünnepélyes gála keretein belül huszonöt kategóriában jutalmazzák a legjobbak teljesítményét. Az esemény legnagyobb nyertese Tommy Castro volt, aki három díjban részesült, míg Sue Foley és Christone ’Kingfish’ Ingram két-két szobrot vihettek haza. Díjat kapott a júliusban a 30. Nemzetközi Gastroblues Fesztiválra látogató Eric Gales is.
A díjazottak:
B.B. King Entertainer Of The Year
Tommy Castro
Album Of The Year
Tommy Castro: A Bluesman Came To Town
Band Of The Year
Tommy Castro & The Painkillers
Song Of The Year
Selwyn Birchwood: I’d Climb Mountains (Selwyn Birchwood: Living In A Burning House)
Best Emerging Artist Album
Rodd Bland And The Members Only Band: Live On Beale Street
Acoustic Blues Album
Eric Bibb: Dear America
Blues Rock Album
Mike Zito: Resurrection
Contemporary Blues Album
Kingfish: 662
Soul Blues Album
Zac Harmon: Long As I Got My Guitar
Traditional Blues Album
Sue Foley: Pinky’s Blues
Acoustic Blues Artist
Keb’ Mo’
Blues Rock Artist
Albert Castiglia
Contemporary Blues Female Artist
Vanessa Collier
Contemporary Blues Male Artist
Christone ’Kingfish’ Ingram
Soul Blues Female Artist
Annika Chambers
Soul Blues Male Artist
Curtis Salgado
Traditional Blues Female Artist
Sue Foley
Traditional Blues Male Artist
Taj Mahal
Instrumentalist – Bass
Danielle Nicole
Instrumentalist – Drums
Tom Hambridge
Instrumentalist – Guitar
Eric Gales
Instrumentalist – Harmonica
Jason Ricci
Instrumentalist – Horn
Jimmy Carpenter
Instrumentalist – Piano
Mike Finnigan
Instrumentalist – Vocals
John Németh
hoati
A díjazottak:
B.B. King Entertainer Of The Year
Tommy Castro
Album Of The Year
Tommy Castro: A Bluesman Came To Town
Band Of The Year
Tommy Castro & The Painkillers
Song Of The Year
Selwyn Birchwood: I’d Climb Mountains (Selwyn Birchwood: Living In A Burning House)
Best Emerging Artist Album
Rodd Bland And The Members Only Band: Live On Beale Street
Acoustic Blues Album
Eric Bibb: Dear America
Blues Rock Album
Mike Zito: Resurrection
Contemporary Blues Album
Kingfish: 662
Soul Blues Album
Zac Harmon: Long As I Got My Guitar
Traditional Blues Album
Sue Foley: Pinky’s Blues
Acoustic Blues Artist
Keb’ Mo’
Blues Rock Artist
Albert Castiglia
Contemporary Blues Female Artist
Vanessa Collier
Contemporary Blues Male Artist
Christone ’Kingfish’ Ingram
Soul Blues Female Artist
Annika Chambers
Soul Blues Male Artist
Curtis Salgado
Traditional Blues Female Artist
Sue Foley
Traditional Blues Male Artist
Taj Mahal
Instrumentalist – Bass
Danielle Nicole
Instrumentalist – Drums
Tom Hambridge
Instrumentalist – Guitar
Eric Gales
Instrumentalist – Harmonica
Jason Ricci
Instrumentalist – Horn
Jimmy Carpenter
Instrumentalist – Piano
Mike Finnigan
Instrumentalist – Vocals
John Németh
hoati
Jack Cannon – jubileumi koncert és lemezbemutató
2022-05-05 | koncertajánló
Fennállásának 15. évfordulóját ünnepli a Jack Cannon, akik idén tavasszal harmadik albumukat jelentetik meg Az idő körbeért… címmel, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. A jubileumi koncertet és egyben lemezbemutatót a Muzikum Klubban tartják 2022. május 19-én.A Jack Cannon zenekar (korábban Jack Cannon Blues Band) 2006-ban alakult, akkor még duóként. Később kibővült egy bőgőssel, majd egy dobossal is, így az együttest jelenleg Zoltai György (szájharmonika, ének), Bíró Ádám (gitár), Gyergyádesz Péter (basszusgitár) és Lakatos Attila (dob) alkotja. 2008-ban megnyertek egy hazai tehetségkutatót, a fődíj egy lemezszerződés volt. Az album el is készült, de a kiadó végül nem jelentette meg. Még ugyanebben az évben az első helyen végeztek az egyik legismertebb nemzetközi blues tehetségkutató versenyen, a Blues Aperitiven, amelynek eredményeképp kétszer is felléptek a Blues Alive Fesztiválon. Az elmúlt években hazai és külföldi fesztiválok (Sziget Fesztivál, Harmonica Bridge Festival, Gdynia Blues Festival stb), fellépőhelyek állandó vendégei, Lengyelországban és Csehországban rendszeresen turnéznak.
A zenekar immár harmadik lemeze Az idő körbeért… címmel a napokban jelenik meg. „Zeneileg igyekeztünk sokszínűek lenni, a szövegeket illetően pedig egy pici mondanivaló bele kell, hogy szoruljon még egy blues-rock dalba is. Próbáltunk reflektálni aktualitásokra, lásd a nyitószámot, ami a Covidot és annak utóéletét próbálja leírni, vagy a zárószámot, ami az online időtöltést, az igazi kapcsolatok hiányát piszkálja. De található a lemezen egy western ballada és egy altatódal is, így talán a sokszínűség a szövegekre is elmondható” – mondta az albumról az oldalunknak Lakatos Attila. A tíz magyar nyelvű, saját szerzeményt tartalmazó kiadvány felvételére az Origo Studióban került sor, a hangmérnök Cserny ’Bogi’ Kálmán volt. A lemezen vendégzenészként közreműködött Török Jázmin (ének, vokál), Czutor Anett (vokál), Nagy Ádám (gitár), Tóth András (gitár), Sturmann Pál (gitár) és Horváth Zsolt (billentyűs hangszerek). Ők valamennyien fellépnek május 19-én, a fővárosi Muzikum Klubban tartandó lemezbemutató koncerten, ami egyben a zenekar 15 éves jubileumi koncertje is. A Jack Cannonnak nyáron lesz néhány hazai fellépése, ősszel pedig cseh turnéra indulnak.
hoati
Újra szól a jazz és a blues Érsekújváron!
2022-05-03 | koncertajánló
A Jazz Blues Jamboree kétségtelenül az egyik legnépszerűbb és egyértelműen a legrégebbi zenei fesztivál a szlovákiai Érsekújváron. A Covid-19 miatti járványügyi intézkedések nem tették lehetővé, hogy a rendezvényt az eredeti időpontban, azaz 2021 novemberében megvalósítsák. A zenerajongók azonban nem maradnak le semmiről, hiszen a XVI. Jazz Blues Jamboree a tervezett formában, 2022. május 13-án és 14-én kerül megrendezésre.A nagyszínpadon a fesztivált a The Turtev Brothers (SK) nyitja meg, akiknek a munkássága a régi folk-blues standardok és spirituálék gyökereihez röpíti vissza a közönséget. Arról, hogy a szlovákiai jazz nem szűkölködik fantáziadús alkotásokban, az Altar Trio (SK) győzi meg a látogatókat, a modern szlovák jazz legismertebb személyiségei, Ąuboą ©rámek és Nikolaj Nikitin irányításával. Az est utolsó koncertjét a Djabe (HU) adja. A jazz-fusion formáció a működése alatt három kontinens negyvenkét országában vívta ki a rajongók elismerését.
A fesztivál második napján az első fellépő a 2019-ben megrendezett zenekarok versenyének győztese, a 2019. évi Slovakian Blues Challenge nyertese, a Her Memories (SK) lesz. Idén ők fogják képviselni Szlovákiát a European Blues Challenge-en Svédországban. A fiatalokból álló pozsonyi triót a magyar blueszenei színteret a nyolcvanas évek óta formáló Fekete Jenő követi, ezúttal a Blues Rockers kíséretében. A fesztivál záró fellépője a The Youniverse (SK), amely ékesen bizonyítja, hogy a blues építőelem lehet modern zenék számára is.
A főműsor szüneteiben a rendezvény helyszínéül szolgáló Béke mozi előcsarnokában az első nap a Lizi & Marci duó (HU), a második nap a PP Band (SK) gondoskodik a hangulatról.
A XVI. Jazz Blues Jamboree jelképes mentora a gitárosként, zeneszerzőként és producerként is elismert Ike Turner, aki 2021-ben ünnepelte volna a kilencvenedik születésnapját.
hoati
Kiadta harmadik lemezét a belga szájharmonikás
2022-05-01 | hír
A belga Steven Troch pályafutása során számtalan formációban játszott, több mint tíz országban koncertezett, és húszat is meghaladó lemezen szerepelt. Két nemzetközi szájharmonikaverseny győztese, a saját együttesét 2016-ban hozta létre, melynek jelenlegi tagjai: Steven Troch (ének, szájharmonika), Matti De Rijcke (gitár, vokál), Liesbeth Sprangers (basszusgitár, vokál) és Bernd Coene (dob). Bemutatkozó lemeze Nice ’n’ Greasy címmel 2016-ban jelent meg Rusty Zinn, Kid Andersen, June Core, Bob Welsh és Lisa Leuschner Andersen közreműködésével. Az album keverését Kid Andersen végezte a Greaseland Studiosban, csakúgy, mint a legújabb lemezéét. Steven Troch áprilisban kiadott harmadik, The Call című albuma az egyik lábával a 20. században, a másikkal a jelenben áll. A blues továbbra is fontos része, de ahelyett, hogy a jól bevált receptre hagyatkozna, bőségesen meg van szórva más zenei összetevőkkel is. Az anyag nagy része élőben került rögzítésre, vendégzenészként közreműködött Luk Vermeir, Bart Vervaeck, John Halbleib és Luigi De Gaspari. A The Call a Tiny Legs Tim által alapított lemezcég, a Sing My Title gondozásában látott napvilágot.hoati
